Fable Jégtánc

tekintem. Maga tehetséges, értelmes lány. Mozgása, ügyessége
egyenesen bámulatos. Kár lenne azonban, ha a szellemi tőkéjét
elvesztegetné. Amíg nekem dolgozik, megengedhetné magának,
hogy tanuljon, letegye a szükséges vizsgákat, amelyeket a
társadalom megkíván egy ifjú hölgytől. Nem kell iskolába járnia, de
muszáj tanulnia. Végbizonyítványai a tudását fogják tükrözni, tehát
iparkodjék. Szándékomban áll, hogy a segítségére legyek ebben.
Kérem, most mondjon igent.
– Bocs, pirinyót lemaradtam a szinkronnal. Azt akarja, hogy
elsajátítsam ezt a körmönfontan unalmas beszédstílust?
– Nem! Szeretem, ahogy beszél.
– Hát mit akar? Kikupál és nőül kér?
– Megfordult a fejemben, de nem tehetem. Ezt még én sem
engedhetem meg magamnak.
– Mármint az alulnősülést?
– Pontosan.
– Akkor nem értem. De úgyis rájövök, hol van az eb hantja! Hát
persze! Megpróbál lekötelezni. De miért? Mi haszna belőle? Ez az!
Attól tart, hogy egy szép napon kibérelnek: öljem le Jaco
Montanát?! Ez idáig egy tallért sem költött rám, tehát most még
hihet az őszinteségemben: soha nem fogok fegyvert emelni
magára.
A férfi kissé hátrahajolt, sötét szemében mosoly ragyogott, ám
arcvonásainak komolysága nem változott.
– Nem? És miért nem? – kérdezte.
– Nem vagyok szerelmes magába, azt sem tudom,
megkedvelem-e valaha, mint Jaco Montanát. Amikor idejöttem, még
úgy éreztem magam, akár egy kiürített, elreménytelenedett
postaláda. Amióta megláttam, ismét tudatába jutottam női
mivoltomnak. Mintha életre keltett volna. Semmi mással, pusztán
azzal, hogy maga egy férfi. Millióból legfeljebb egy ilyen találkozás
jön össze: két ember egymásra néz, és máris tudván tudják, ők egy
férfi és egy nő. Szép érzést adott nekem. Nem voltam túl elvont?
– Szeretem, hogy nyílt és természetes. Mintha nyaralnék, amikor
velem van.
– Ugye, tiszta holliday?! Jobb, mint a Pepsi-érzés. Oké, Jaco,
nem fosztogatom tovább az idejét. IGEN. Igent mondok mindarra,