Fable Jégtánc

szóló pitymallati tévéműsorok gazdái: apró szeme derűsen fénylett,
pozsgája piroslott, kónya bajusza dereslett. Erőteljes testét
báránybekecsbe burkolta, lábán vakító-fényes csizma feszült.
Morganné cseppnyi termetű, gombócdad asszony volt,
perzsamacskákéra emlékeztető lapos arcformával és vonásokkal.
Halkan, kedves hangon beszélt, akárha dorombolna.
Felhömpölygött előttük az emeletre vezető lépcsőkön, majd a
festett-faragott, díszes fabútorokkal berendezett folyosó végén nyíló
ajtót kitárva félreállt.
Megérintette Tilton könyökét.
– Az én főztömön majd felerősödik. Mert most nem valami
szívderítő látvány. Nézze meg jól az emberemet. Egy hetet adok, és
olyan lesz maga is.
– Mesés lenne, asszonyom.
– Valami bánat, az rágja. A városiak mind ilyenek.
– Mindezen túl kissé haldoklom is, de ígérem, ezzel nem fogom
zavarni.
– Majd én leszoktatom magát a haldoklásról. A nagyanyám volt
ilyen. Harminchat éven át mindig utoljára ült közénk az ünnepi
asztalhoz.
Időközben Jade felfedezte a lakosztály minden szegletét. A tágas
nappaliból nyíló hálószobák közül azt választotta, amelyet a józan
ész felől nézvést férfiembernek illett volna birtokba vennie,
tekintettel a mahagónira festett falakra, a bútorzat dohányszínére,
az ágynemű – néhány sárgálló banánnal élénkített – feketéjére.
Holdkő medálját elhelyezte a kényelmesen széles ablakpárkányon,
megállapította, hogy – naná! – éppen a fehér pulykák lakóhelyül
választott cédruságára nyílik az ablaka, frottírköntösét az ágy
végébe hajította, majd szemlét tartott az egyetlen fürdőszobában.
Bárd és Tilton is választhatott: egyiküket élénkkék, másikukat
Barbie-rózsaszín hálószoba várta. Mindketten morogtak kissé, és
megpróbáltak besompolyogni az elfoglalt rezidenciára.
– Értsd meg – magyarázta a zsaru –, ezek a bús, sötét színek
nem illenek a miliődhöz. Minden arra vall, hogy ez direkt férfiszoba.
– Fenét. És a banán-szimbólumok?
– Pláne.
Jade nem engedett, így hát Tilton bevonult a kék szobába, és