Fable Jégtánc

keskeny vonalú, mozgékony; orra elegáns; nagy szemei feketék, a
sötét szemekre jellemző komorságot nélkülözően komoly
tekintetűek, bűvösek. E szempár elhitette, hogy tulajdonosa
érdeklődő ember, aki mindig végighallgatja azt, aki beszél hozzá. A
keskeny, egyenes vonalú szemöldök fölött tiszta homlok
magasodott. A rövidre vágott fekete haj hangsúlyossá tette a simára
borotvált arcbőr fehérségét.
Három jelző tolongott Jade fejében: elegáns, finom, érzéki.
Bár igyekezett eszméletében tartani, hogy főgengszterrel áll
szemközt, legnagyobb megdöbbenésére ez a tény nemigen
zavarta.
A férfi fel-alá sétálgatott az íróasztal előtt. Az asztal végénél
ruganyosan megfordult, s újra útnak indult. Minden fordulónál
leheletnyi illatszerfelhő lebbent el róla, amely hajszálra olyan
elegáns, finom és érzéki volt, mint maga Montana.
– Sosem szédül el, amikor így ringlispílezik? – kérdezte Jade.
A férfi elefántcsont papírvágó kést kapott fel az asztalról, s azzal
játszogatott.
– Éppen kérdezni akartam, nem fél-e, hogy visszere lesz az
álldogálástól – mondta.
– Bájos – mosolygott a lány.
Montana megállt, ismét szemügyre vette vendégét.
Jade arra gondolt, hogy ezt a példányt egyszerűen képtelen
volna lepasasozni.
– Gorombáskodtak az embereim? Mintha csak az imént vérzett
volna az orra.
– Az emberei szuperek. Ha máskor is ezeket küldi, száz év
magányra kárhoztatom. De hiszen mondtam már. Maga aztán nem
egy pacák.
– Nem?
– Nem ám.
– Szerintem mégiscsak le kellene ülnünk. Hátha úgy könnyebben
megy a csevely.
– Leüljünk?
Montana bólintott.
– Megkínálhatom az asztal szélével? Leereszkedünk rá, mint a
fecskék, és ha nincs ellenére, töltök egy-egy pohár pezsgőt...