Fable Jégtánc

hálára egyáltalán nem számított, az állára mért íves rúgás
mégiscsak meglepte.
Egyensúlyát veszítve felhemperedett a ponyván, és
megállíthatatlan gurulásba kezdett.
Egy szörnyű pillanatig imbolygott a tető szélén, majd elkapta a
vászon fodordíszét.
Azután csak lógott a járda fölött, a ponyva vészjós recsegését
hallgatva.
A fickó utánagurult, mi több, eltökélte magát, hogy rajta keresztül
rövidíti le a földre vezető útját.
Jade kétségbeesetten kapaszkodott, miközben azt észlelte, hogy
a szenya alak póznának használja a testét. Aztán hirtelen
bedühödött, és elengedte a fodordíszt.
A három-négy méteres zuhanás végén a lányt kettőzött
szerencse érte. Egy bambán bámészkodó zsaru került legalulra,
középen a medúza-foltos srác landolt, s ily módon Jade párnákon
landolt.
Lepattant a rakás tetejéről, szenvedélyesen magához rántotta
kiválasztottját, és szemernyit sem nőiesen, legott lefejelte.
Azután Bárdhoz szédelgett, és megtámaszkodott a mellkasán. A
pasas rávigyorgott, jóllehet meglehetősen feszültnek tetszett a
vigyora.
– Válj kámforrá, mielőtt kérdezgetni kezdenek – mondta. – Majd
utánad megyek, ha végeztem. Legkésőbb reggel találkozunk.
– Nem tudok járni – súgta Jade.
– Dehogynem. Muszáj.
– Gyengédségre vágyom. Lehet, hogy ez a szenya kirúgta a
fogamat is.
– Holnap veszünk neked kerámia-protézist. Söpörj már el!
Bárd ellépett mellőle; a lány a járdaszegélyhez támolygott, és
leereszkedett rá. Senki sem törődött vele.
A zsaruk fontoskodva gyűjtögették a bűntevők maradványait,
földig sújtott kollégájukat ápolászták, némelyikük rövid interjúkkal
kedveskedett az odasereglő utcai népnek.
Jade eltűnését csak akkor vették észre, amikor a történtek
felelevenítésében a "pofozkodó agyaggalambok" című, szerintük
roppant mókás motívumhoz érkeztek.