Fable Jégtánc

– Hozathatok egy pohár pezsgőt? – kérdezte a házigazda.
– Csak baráti körben nyúlok alkoholhoz – morogta a zsaru.
– Hiszen ott van. Azért hoztam össze ezt a bensőséges
találkozót, hogy megköszönjem, amit tettek. Visszaszerezték féltett
briliánsaimat...
– Pici bocs! – Jade felemelte a mutatóujját. – Nem a brilljeiért
tettük.
– Ne legyen ünneprontó, kedvesem! Nem kérdezem, honnan
ismerték azokat a komisz kölyköket, ez maradjon a maguk titka. Fel
sem ötlik bennem, hogy a Quasarban is találkozhattak velük...
– Megint bocs! Magát még sosem láttam a Quasarban. Jöjjön el
egyszer, ezennel meghívom! Karmolni fogja. De valami könnyű,
sportos cuccot húzzon fel a játékhoz, mert ez a fekete porcelán
tutira szöszös lesz.
– Köszönöm, boldogan magával tartok.
– Muszáj folyton a szavamba vágnia? Ott tartottam, hogy a
brémai muzsikusok már a Quasar előtt ismertek voltak...
– Most következik a túlélő kalács – sóhajtotta Bárd, s olyan
mozdulatot tett, mintha csípőre akarná vágni a kezét, aztán inkább
átölelte magát.
Jade jól ismerte ezt a – soha mástól nem látott – gesztust, amely
az indulatosnak induló mozdulatot lefékezve karolásba ment át,
arról árulkodva, hogy Bárd mintegy lefogja magát; hasa előtt
keresztezett karjai csaknem körülölelték a törzsét, akár a
kényszerzubbony.
– Jó, akkor nem következik a túlélő kalács, pedig
kulcsfontosságú a történet szempontjából. Szóval ismertük, és a
tévében felismertük a fiúkat. Különben a maga fejvadászai is
rájöhettek volna, hogy a nyúl az egyik szemére homály.
Montana a zsaru felé fordult.
– Lebilincselő a bájos hölgy – mondta. – Egyetért velem?
Bárd szótlanul ölelkezett sajátmagával.
Jade összehasonlította a két pasast. Legfeljebb két hét eltéréssel
lehetett volna őket egymás után emlegetni, egy napon
semmiképpen sem.
A kecses Montana mellett a zsaru behemótnak látszott, jóllehet
egy deka súlyfelesleggel és kirívó izomzattal sem rendelkezett.