Fable Jégtánc

semhogy valaha is hazatérjen!?
Dehogyis tért haza.
S ekkor felfigyelt a változásokra.
A rengeteg növény – fák, cserjék, virágok, s nem csupán a
puszta fű –, az egykor szürke, immár fehérre festett házfal, a
barátságos-sárgán fénylő, redőnytelen ablakok óvatosságra
intették.
Elolvasta a csengőgomb alatt függő névtáblát.
Bólintott. Sejthette volna.
Elköltöztek.
Nem élhettek itt tovább, miután elszigetelték magukat a
szomszédoktól, s jóllehet seregnyi szégyenkeznivalót eltakarhattak
a folyton behúzott függönyökkel, a vastag redőnyökkel, még azt a
perverziójukat is, hogy állandóan másokra leskelnek; legsúlyosabb
kudarcukat el nem rejthették: a mintagyerek – a drill-bébi –
elmenekült tőlük.
Jade futásnak eredt. Behuppant a Fordba, és a gázpedálra
taposott.
Hajtott, mint egy kamikáze. Mindenkit maga mögött hagyott.
Bőgött, sikoltozott a motor; erről megint apja jutott eszébe – aki
hasonlóképpen dúvad módra vezetett –, s még gyorsabban
száguldott, hátha az emlékeit is elhagyhatná végre.
Ha azonban igaz, amit nemrégiben olvasott, úgysem
menekülhet.
Pszichológusok szerint az ember élete első hat évében sajátítja
el mindazt, ami később majd a jellemeként kerül említésre; az első
hat esztendőben lezajlik a legintimebb személyi számítógép: az agy
beprogramozása. Jade tudta, hogy seregnyi téves adatot kell
törölnie, újakra cserélnie.
Kanárisárga Golf húzott mellé. A két kocsi orra egymás mellett
feszült.
Aztán a Ford megugrott, már-már repült.
Az utcai lámpák feketésszürke fényfoltokat maszatoltak az útra, s
Jade rádöbbent, hogy elment az esze, hiszen száznegyvennel
rohan, miközben legfeljebb kilencvennel lát.
Észre sem venné, ha ember vagy állat kerülne elé, néhány
másodpercig nem is érzékelné a kocsi döccenését.