Fable Jégtánc

Jade végignézett a szőnyegen elhelyezett tárgyakon.
– Ez egy vagyon – lehelte.
– Mindent összevetve, egy rozzant kocsit sem kapnál ezért a
cuccért – állapította meg az áldott érzéketlen zsaru.
– Mi volna, ha nem a dolgok piaci értékét néznéd?!
– Hanem? A dolgoknak mijét nézzem? Oké, akármi másukra
vetem a tekintetem, nyögnöm kell: "ez egy vagyon". Csak ne látnám
most is magam előtt azt a felemás nemű, rikító hajú, felcsúszott
szoknyájú akárkit, amint cigarettafüstöt fújogatva illegeti magát a
bugyijától szédülő pasiknak. Csak ne látnám azt a profi rúgást,
majdnem egyidőben mindkét lábbal, mellyel két balekot
hatástalanított egy csapásra. Tilton, képzeld magad elé fogadott
leánykádat, midőn a szügyig érő hóban húzza-vonja a lerúgott
palikat.
– Tök skizó vagy. Fordulj szakorvoshoz – javallotta Jade.
– Ettől féltem, és lám: kiderült. Én vagyok skizó.
– Ki más?! Nos, ha a továbbiakban tudtok nélkülözni, aludni
mennék.
– Persze – bólintott Bárd. – Szép álmokat. Mi jól elleszünk ebben
a jászolban, elkérődzünk a szalmán, jámborul, mélán.
– Azt mondod, álljak neki takarítani? Most?
– Ne halaszd holnapra, amit én is megtehetek.
– Okos beszéd.
Jade visszavonult. A holdkő medált a párkányra helyezte, bebújt
a takaró alá, aztán csak bámulta a platánfát az ablak előtt, a
pillangó-hölggyel együtt.
Hiába várt, a szaxi nem szólalt meg.
A pasasok halkan beszélgettek, fel-felnevettek, majd a hangok
mormolóvá távolodtak, és a lány elúszott egy álmon.
Jade fel nem foghatta, minek örül Nazir. A madám vigyorgott,
mint egy koponya. Hellyel kínálta a lányt, majd leült vele szemközt,
és egy marék bankjegyet dobott kettőjük közé az asztalra.
– A tiszteletdíjad – mondta. – Költsd el. A megbízóm elégedett a
munkáddal.
– A kedves illető lehet elégedett, én nem vagyok az. Elfelejtetted