Fable Jégtánc

megsebesül!
A Mercedesnek meg sem kottyant az úttalan út; vidoran pattogott
a hepehupák fölött. Végre is, arra a célra készült, hogy lőjenek rá,
mocsárban hajszolják.
Jade érezte, hogy vérkígyó araszol a karján, s mire ezt érezni
kezdte, a fájdalom is megérkezett.
– Cseréljünk helyet – ajánlotta Citrom. – Akkor nyaldoshatnád a
sebedet. Hol a golyó?
– Hol lenne?! Bennem.
– Az nagyon nem jó. Ha letettük a Mercit, megnézlek.
Jade érzése szerint tíz év is eltelt addig.
Egy óra múlva golyótlanítva, bekötözött karral feküdt az ágyán. A
fájdalom úgy tett, mintha otthon lenne nála.
Vacogó fogakkal bámulta a ködösülő mennyezetet. Könyörögve
vágyta az álmot. Hiába.
Napokig nem mozdult ki a lakásból. Kíváncsi volt, mikor hal meg.
Nem mintha végzetes sebet kapott volna; hangulata vált tragikussá.
Odakinn eső hullott a búskomor égből, homályos nappalokra
kátrányszín éjek következtek. Chris-Max vidékre ment, szoborkertet
építeni.
Jóllehet Jade nem evett és alig ivott, nem tartott a kiszáradástól.
A kinti nyirok lassan átitatta a lakást, ágyneműjét, őt magát; érezte,
hogy nemsokára megpenészedik.
Az eb sem csörrentette rá a telefont. Senkit nem érdekelt,
eleven-e, vagy már oszlásnak indult.
Sokadnap, melynek délutánjára a szél és a Nap közös
erőfeszítéssel széttúrta a patkányszürke felhőzetet, és csaknem
élhetővé derült a világ, Jade a fürdőszobában járván, észrevett egy
arcot a tükörben.
Riadtan köszöntötte, és öreganyámnak szólította, de ez nem
hozott neki szerencsét.
A tükörbéli csúf banya utánozta őt.
A lány közelebb hajolt, és a képre meredt.
A vele szemben álló rémség sem tett egyebet, fénytelen szeme
kigúvadt, mintha teleszkópos lenne; tincsekbe tapadt, szöszös haja