Fable Jégtánc

– Ő fogja leromboltatni.
Jade felemelkedett a különös karosszékből, amelyben szinte
olvatagnak érezte magát.
– Mennem kell.
– A címe – emlékeztette a régiség.
Azután elváltak.
Amikor hazaért, Tilton a szaxofont fújta, a testformáját régen
felvett, kérgesre öregedett bőrfotelben ülve, combjain a macimintás
pléddel, felborzolódott hajjal, verítéklucskos homlokkal, lázas
szemmel, s a járomcsontjáról lefelé csordogáló, néhol fekete, néhol
hattyúősz szakáll olybá festett, mint a kisebb tűzvészt átélt, majd
zúzmarásra fagyott préri.
Jade láttán az ölébe engedte hangszerét, és felvonta
szemöldökét.
– Bárd leteperte őket – újságolta a lány. Furcsán érezte magát,
együtt kavargott benne az imént hallott dal, az ócskás szavai, az
elmúlt órák feszültsége, s még valami különös érzés, amely mintha
feledékenységére emlékeztette volna, de nem tudott rájönni, mit
mulasztott el.
– Fürödj meg, és takarózz be jéggel – tanácsolta Tilton.
Melengető tekintettel nézegette a lányt. – Jól szétkaptak.
– Megtaláltuk a brilleket.
A szaxis bólintott.
– Gondoltam.
– Te tényleg hittél nekem?
– Mindig hiszek neked, kivéve, amikor hazudsz. Felismerted az
egyik fickót, de hozzátettél mást is, mondjuk, jó adag intuíciót. És
bejött.
– Bárd azt mondta, eljön, ha végzett.
– Pár perccel ezelőtt telefonált. Kérdezte, hazaértél-e. Aggódik
érted.
– Bárhányszor aggódni kezd, mindig tökre beidegesedik tőle.
Szerintem gyogyós a pasi.
– Aha, hál'istennek – vigyorgott Tilton. – Különben nem lenne a
barátom.