Fable Jégtánc

kopogott, akár szőlőlugas levelein az eső. Jade körülnézett a
karneváli tömegben, ismerősöket keresve, és egyszerre rádöbbent:
ismer mindenkit, noha sokukat először látja.
Ekkor felállt, és elköszönt.
Az utcán mély lélegzetet vett, majd futásnak eredt.
Nem tudta eldönteni: e távozással vajon megfutamodott vagy
megmenekült?
Nem üres kézzel jött el, hiszen megértett valamit.
Ám lelkében továbbra is ott görbéllett a kérdőjel, amely bevitte a
rendelőbe.
A kérdőjel ácsorgott. És nem állt utána a megismerni áhított
kijelentő mondat.
Jade lelassította lépteit. Ha még sokáig bonyolítja, csalhatatlanul
eltéved.
Végre látni kezdte, merre jár.
Városa sosem fért össze az elmúlt idők jelképeit irtogató
barbarizmussal, itt a szobrokat nem koszorúzták nyakra-főre, se
nem döntögették; az utcákat csupán egyszer tartották keresztvíz
alá, nevük többé nem változott. Így aztán a matuzsálemi korú
parkok mélyén ős-idős kastélyok álltak, homlokzatukon akkor is
háborítatlan családi címerrel, ha időközben száz gazda is kihalt
vénülő falaik közül. Időtlen kövekből emelt lépcsősorok kanyarogtak
a hegyoldalban, a régi városfal foghíjaiban növények telepedtek
meg.
Jade felfelé indult. Bíbor gyertyájú nyári orgonák szegélyezték a
lépcsőkorlátot; örökzöld magnóliafák hajoltak föléjük, messzire
illatozó csontfehér virágaik nektárcsészéiben kövér dongók légiói
hempergőztek, valóságos bacchanáliát csapva.
A lépcső tetejét keresztező, ódon házakkal zsúfolt keskeny utca
púpos hátú macskakövein végtelen kocsisor parkolt, noha forgalom
alig volt. Néhány turista lézengett a járdákon, kiskorú biciklisták
karikáztak fel s alá; az öklömnyi előkertekben skarlát futórózsák
lángoltak.
Jade ténfergő léptekkel haladt, mint aki gondtalan.
Bámészkodott; felfogta az erkélyen száradó ruhát, a lábtörlőn
könyökölő macskát, a csőrcsatát vívó rigók lármás hadijátékát, a
motorját brummogtató srác büszke vigyorát.