Fable Jégtánc

A lány megrémült. Érzelmek áradtak felé: hála, félelem, remény,
megnyugvás; mindez együtt, és szinte szelíden.
Nézte a fiatal rendőrt, végigsimította verítéknyirkos arcát, és
egyszerre megfogalmazódott fejében ama kijelentő mondat, és így
hangzott: velük akarok, nem ellenük.
Közeledő szirénaszó hallatszott.
Feltűnt a mentőkocsi. Zsarujárgány tépett utána.
Azután hordágyra fektették a vérző férfit, és Jade észrevétlenül
felszívódott az utcát ellepő kíváncsiak tolongásában.
Amint hazaért, megfürdött, és tiszta ruhát húzott, zsaruvéres
nadrágját bedobta a mosógépbe, azután fel-alá járt, de hiába
kereste, nem találta a helyét.
Gyűrűje sütögette az ujját, már-már ott tartott, hogy lehúzza és
elgurítja a szőnyegen. Ledőlt a kanapéra, elszántan el is aludt, ám
amint megpillantotta rettegett lázálmát: a zuhanó repülőgépet,
felpattant, előbb, mint szemhéja. Egy percig ült vakon, kábán
billegve, megfejthetetlen pánikban.
Mi van?! Most mi van?
A tündérmesei reggel után azt remélte: végleg kitámolygott a
gödörből, ám hangulata viharzó hullámvasútja megint a mélybe
robogott vele.
Egyedül volt, kívül-belül; ez az este el nem múló hosszúnak
ígérkezett, midőn végre – vox humana! – Chris-Max telefonált,
mindenekelőtt azt firtatva, miért nem vette fel a kagylót majd' egy
héten át, azután elujjongta, mi szépet alkotott, s megsúgta azt is:
két nap múlva hazajön.
A fecsej végeztével valamivel vonzóbbnak tetszett a világ; Jade
majdnem olvasott: tartotta s lapozta a könyvet, épp csak a szöveg
nem fért az agyához.
Megörült tehát, mikor rikkantott a csengő, s Citrom a nappaliba
poroszkált.
A hongkongi gondterheltnek látszott; fiktív kavicsot rugdalgatva
járkált a kanapé körül.
– Gyógyul a karod? – érdeklődött, nem túl kíváncsian.
– Már használtam is – bólintott Jade.