Fable Jégtánc

Álldogált a szőnyegen, immár kevésbé rettegve, száraz torokkal.
Rávette magát, hogy elinduljon az ajtó felé. Ha nem ihat egy pohár
narancslevet, szétporlad.
Megfogta a kilincset. Várt, nem történt semmi. A magzat nem
moccant, a tompa fájdalom szétoszlott, a jókora kő tovább feszített.
Kilépett a szobából. Vaktában nekivágott a sötét folyosónak.
Nem borított fel semmit; ismerte a járást.
A konyhában felkapcsolta a lámpát, töltött egy pohár
narancslevet, spongya-mohósággal szívta magába. Leült egy
székre, férfi-mód: combjai nem értek össze. Kihúzta magát, mint
ilyenkor mindig, hogy hasa magasabbra kerüljön, és ne
akadályozza a nőies ülésben. A trükk ezúttal nem segített.
Jade – ha terhessége meglepetésként érte is – tudatosan készült
a szülésre. Tudta, mire számíthat, midőn elérkezik az ideje.
Lesimította pamutingét, és végignézett magán. Valóban: nem túl
nagy, de feltűnően hegyes hasa alakot változtatott. Eddig úgy
festett, mintha rögbi-labdát nyelt volna. Immár arra a falánkra
emlékeztetett, aki egészben vett be egy földgömböt.
Felnyögött. Hiszen ez a tünet – a leszálló has – azt jelenti, közelg
a szülés.
A rossz álom összezavarta.
Felnézett a faliórára. Tíz perc telt el a szamurájkardként
beléhasító kín óta, s az mindeddig nem ismétlődött meg.
Sóhajtva felállt. A teknősbéka-érzés nem hagyta el. Az utóbbi
három hétben egyre nehezebben viselte állapotát, s ezért a
kellemetlenségért az sem vigasztalta, hogy az első nyolc hónapban
épp oly könnyedén mozgott, mint bármikor.
Kisétált a verandára.
Sachel a fonott karosszékben ült, lábát a korlátra fektetve,
tökéletesen éberen. Jade-re mosolygott.
– Nem hagy aludni?
– Borzalmakat álmodtam össze.
– Ülj le néhány percre. Megnyugszol.
– Nem tudok ülni. Feküdni sem tudok. Úgy érzem magam, mint
egy teli esővizes hordó. Úgy is nézek ki.
– Ó, dehogy – vigasztalta a férfi, ám vigyora, hangsúlya
állításának ellenkezőjéről árulkodott.