Fable Jégtánc

– Hová lett a csaj? – hörrentek.
Bárd a haját tépve követelte, hogy szedjék elő a tanúját, akár a
csatornából is. Addig is, míg a felizgatott hekusok bőszen
keresgéltek, az egyik járőrkocsi rádióján felhívatta főnökét, és
kicsikarta az álmosan mortyogó pasasból, hogy misztikus
gyorsasággal elintézze a házkutatási engedélyt.
Jade a Teherán felé került. Aggódott a fosszíliáért, hiszen nem
mindennapi megrázkódtatás érte az aggastyánt. Belesett a kirakat
homályló üvegén, de csak az éj hömpölygött odabenn.
Valósággal megrémült, amikor váratlanul feltárult az ajtó.
– Jöjjön be – recsegte a régiség. – Éppen elkészült a tea.
A lány nem sokáig tétovázott. Belépett a félreguruló tolószék
mellett, és követte az öregembert a hátsó helyiségbe.
Az irodának és raktárnak használt szobában ládatornyok
magasodtak, régesrégi porok szaga érződött, a mennyezetről
tépett-szürke pókszálak lengedeztek, akár az ökörnyál. Egyetlen
szék állt a ládatumultus közepén. Jade leereszkedett a szélére, s
szinte nyomban megérezte, hogy nem közönséges bútor közelébe
került.
Megmarkolta a karfát, hátracsúszott, elfészkelődött, és látta,
milyen törpe a hatalmas trónuson.
Lehunyta a szemét, s amikor újra felnézett, egy csésze illatos tea
gőzölgött mellette a karfán.
– Megviseltnek látszik – mondta az öreg. – Pihenjen nyugodtan.
– Csak tudni akartam, jól van-e. Nem szeretném zavarni.
– Sosem zavar. Jól vagyok. Gyerekkoromban vesztettem el a
lábaimat. Sok évtized alatt megszoktam már, hogy némelyek
örömüket lelik a kicsúfolásomban, nem is sejtvén, hogy voltaképpen
önmagukat alázzák meg, nem engem. Remélem, nem ért félre, ha
odaadom magának a medált. Nem fizetségnek szánom azért, amit
tett, egyszerűbb a magyarázat. Ma este történt valami, aminek
bekövetkeztét későbbre vártam. Bezárom a boltot.
– Miért?
– Belefáradtam abba, hogy várjam a vevőket. Egy vevő már
régen kerülget, bár neki nem a portékám, hanem az egész háztömb