Fable Jégtánc

Odabenn szólt a szaxofon.
Összeszedte magát, és benyitott. Nesztelen léptekkel ért a
nappaliba, s úgy érte a csalódás, mintha hirtelen szíven szúrták
volna.
A két ablak közötti falnál, Tilton foteljével szemközt, Bárd ült a
földön, és lezárt szemhéja mögül szivárgó könnyekkel,
elkeseredetten fújta a szaxofont.
Amikor Jade megállt az ajtóban, a zsaru felpillantott, majd
játszott tovább, talpig feketében, fájdalomtól sötéten.
Jade leereszkedett mellé.
Átölelte a férfi vállát.
Néhány kifulladt futammal elnémult a hangszer.
Bárd felnézett, felfogta a lány öltözékét.
– Tehát nem nyugszol – sóhajtotta.
– Kell a pénz.
– Hát persze.
– Kérsz sört?
– Hoztam whiskyt. Már meg is ittam. Hol jártál?
– Eldzsaltam, rossz kedvet hozni valakire. Az ipse és neje mától
élénken hisz a kísértetekben és azok jövés-menésében.
– Már nem sok kell ahhoz, hogy kiábránduljak belőled – felelte a
zsaru.
– Ezen fáradozol?
– Nem fáradság. Szinte mindent elvégzel helyettem.
Jade tűnődött, mit is mondhatna. Semmi sem jutott eszébe,
semmi publikus.
Arról nem beszélt volna, az élete árán sem, hogy ama együtt
töltött éjszaka óta, amelyről már azt sem tudta biztosan: valóság
volt-e egyáltalán, nőttön-hízik benne a fájdalom.
A zsaru azóta nem engedte közel magához. E veszteség kínjait
Tilton halála betetőzte. És bár a lány pontosan tudta, hogy ez így
lesz, sőt, talán éppen ezért, tökélyre vitte az önámítást; egy
szirénhang állandóan dúdolt a lelkében: minden gyönyörűen rendbe
jön.
Nos, az üres fotellal szemközt, a keserűvé részegedett Bárddal
az oldalán nem sok választása maradt.
Eltökélte, hogy túléli az egészet; csakazértis túléli.