Fable Jégtánc

Beült a Blazerbe. Kifelé igyekezett a városból. Egyszer csak az út
mellett termett egy hajlott hátú panzió, s reggelizni hívta.
Letelepedett a teraszon, lógó fejű, lázas színű muskátlik és
szenvedélyesen kéklő legyezővirág-zuhatagok között.
Pirítóst, tükörtojást, sonkát és citromos teát kért.
Bomlottan tűzött a Nap, túlexponálva az asztali csendélet, a
tébolyultan boldog virágok képét.
Jade alig hitte; soha ilyen elevennek nem érezte magát. Ivott egy
csésze kávét, diónyi tejszínnel és csokoládé-reszelékkel, majd a
kocsiról megfeledkezve sétára indult.
Gondolkozni próbált; emez erőfeszítéséből semmi sem sült ki.
Inkább nem is erőltette. Hagyta sodortatni magát, úszott a fénnyel,
a levegő illatával, megfoghatatlan, kedves érzéseivel. Úgy hitte,
láthatatlanná vált, összeolvadt a gyönyörű délelőttel, része a
nyárnak. Mélyzöld lombok bókoltak körülötte, szinte fájón, szívet
szúróan szépek; nyalka füvek, érzéki virágok és torkos rovarok
fertőzték cifrátalan, tiszta életörömükkel.
Betért a pszichológushoz.
A lelkénc táblája azt ígérte, hogy 4x2 órás csoportfoglalkozáson
bárkit önbecsülésre tanít.
Hát ez volt az, ami Jade-re is bőven ráfért volna.
Nagyon sima, nagyon mosolygós, legfeljebb negyvenes nő
fogadta.
– Éppen jókor érkezett – mondta. – Holnap kezdek az új
csoporttal. Nézze meg az előző kurzus fináléját. Ma foglaljuk össze,
ki mennyit profitált az órákból. Jöjjön be közénk, figyeljen és döntse
el, megéri-e a befektetés.
Jade leült a világos szobában.
– Azért jöttem ide – kezdte egy szürke-szerű, fiatal nő –, mert
nem tudtam elviselni a környezetemet. És ha valamit vagy valakit
nem kedvelünk, szemünk eltorzítja azt. Ma már tudom: a világ, a
környezetem hozzám torzult, én voltam a rút. Itt megismertem
önmagamat. Tudom, hogy eddigi életmódommal saját
boldogtalanságom fenntartásán és elmélyítésén fáradoztam. Sok
kellemetlenséget okoztam ismerőseimnek, hiszen mindenkibe
belekötöttem, azt gondolván, ez a bátorság; mert irigyeltem mások
sikerét, abban a hitben, hogy a sikeresek lenéznek engem, pedig