Fable Jégtánc

körmeit.
A lány megnézte magának a stukkeres egyént. A fickó mellette
telepedett le, s eltette a fegyvert.
– Nem lesz szükség rá. Minek ellenkeznél? – nevetett
rekedtesen. Albínóféle lehetett, tejfölszőke haja, jégkék szeme volt.
– A cimborám kicsit hevülékeny. Tudod, mi a neve? Pörölycápa.
– Gondolom, te vagy a Dajkacápa. Montana büszke lehet rátok.
– Büszke is – vigyorgott a jégszemű.
A csatahajó megindult velük. Jade nem látta a sofőrt, mert az a
páncélozott válaszfal túloldalán ült.
Eljátszott a gondolattal, hogy kiszállhatna, sorsára hagyván a két
kretént, csakhogy a történtek után szerfelett kíváncsi lett a
gazdájukra.
Elképzelte Jaco Montanát. Bibircsókos arcú, matrózinges,
térdnadrágos, kövér pasas jelent meg lelki szemei előtt, amolyan
papa-mama kicsikéje.
Felkuncogott. Újra eleredt az orra vére.
– Úgy kellett – morogta a tapír, zsebkendőt lökve az ölébe.
Jade hátrahajtotta a fejét.
Amikor a kocsi megállt, a kretének összekocogtatták a
koponyájukat afölötti igyekezetükben, hogy minél lovagiasabban
segítsék ki az ajtón a gazda vendégét.
A lány palotányi ház előtt találta magát. Az albínó nyomában
felsétált a márványlépcsőn. A tapír a háta mögött szuszogott,
egyszer a sarkára taposott, s ettől oly idegessé vált, hogy százszor
is elnézést kért.
– Ne hajbókolj már – szólt rá Jade. – Tisztára karikás lesz a
szemed.
A kretének a könyvtárszobába vezették.
A lány megállt a körbepolcozott terem közepén. Egy percig
elveszettnek érezte magát. Süppedős szőnyeg simult a lába alá,
körös-körül könyvek tornyosultak, nyomasztó bőségben. Ha
bezárnák ide, s csak akkor engednék szabadon, amikor az utolsó
betűvel is végzett, hatszáz év múlva jutna ki.
A katedrális-magasságú mennyezeten jégcsapforma
csingi-lingikkel gazdagon díszes csillárok függeszkedtek. A
befüggönyözött ablak előtt franciaágy méretű íróasztal