Fable Jégtánc

Amikor a reggelizés végeztével lehajolt a tálcáért, varangy-hideg
ujjaival Jade kezéhez ért.
– Öltözz – mondta, olyan hangon, mintha jeget rágna.
A lány kimászott a takaró alól. A nappalin áthaladva odaszólt
Tiltonnak.
– Csinálj valamit. Tök stresszes a barátod.
A délelőtt további része vészesen hasonlított egy bűnrossz
álomra.
Penge szél borotválta arcukat. Bőrüket foltosra marta, könnyeket
lopott szemükbe.
Jade kőtáblákkal ékes halmokat látott körös-körül. Lábánál
komor gödör tátongott, s valaki – talán a szél – egyre azt üvöltözte
a fülébe: ugorj!
Rajtuk kívül nyolc-tíz ismeretlen ember topogott a koporsó körül;
a pap vazelinozott hangon kántált, a nyers színű faládát borító,
gyanta illatú koszorúkra kötözött szalagok csattogva lobogtak.
Jade tekintete érdeklődés nélkül, mintegy hipnotizáltan követte
az előtte hullámzó selyemszalag aranyló feliratát: Nadia, Nadia,
Nadia.
Ólomszürke fellegek lógtak a magasban, lerogyással fenyegetők.
Amikor a föld befödte a koporsót, a szél újra rohamozott.
Elsodorta a felhőket, majd maga is odébbállt.
A fakókék égen hatalmasan, narancsvörösen felfénylett a Nap.
úgy festett, akár egy felszakított seb, mint egy kitépett, lángoló szív.
Bárd kézen fogta a lányt, és kivezette az utcára.
– Szia – sóhajtotta a temetőkapuban. – Majd látjuk egymást.
– Nem teheted.
– Mást nem tehetek. Vigyázz magadra.
– Ha akarod, vigyázhatsz rám.
– Sosem engedted. Mennem kell.
Jade kihúzta ujjait a kezéből. Elfordult, és elindult a
borzongatóan hideg utcán. Két lépésnyire sem látott ömlő
könnyeitől.
Az üvöltő hang tovább kísértette, koponyája belerezonált: Ugorj!
Ugorj!
Valahogy eljutott az edzőszalonba.
Addig hajtott, rohant, mászott, homokzsákolt és ugrókötelezett,