Fable Jégtánc

tarkója is kockásnak rémlett.
Jade az ablakhoz sétált, és a szaxissal szemközt lerogyott a
kanapéra, oly megtörten, s elhaló sóhajjal, miként az csak egy
sorscsapott tizenévestől telik.
– Elszúrtam. De mivel?
– Jó ég, kölyök! Nem szúrtál el semmit. Ne akard, hogy barátod,
fivéred, pasasod legyen egy személyben, pláne egy szuszra; ő nem
bírja ezt a tempót, ismerhetnéd már. Még azt sem heverte ki, hogy
bármennyire nem akarta, te mégis a szívébe loptad magad. Elvégre
távolról sem vagy álmai hölgye, lásd be.
– Nem vagyok ronda, se buta, se unalmas. Legalábbis úgy
látom, hogy tetszem neki, meg tudom nevettetni, képes vagyok
feldühíteni, és legalább annyira élvezi, ha velem lehet, mint
amennyire a falra mászik ettől. Elismeri a képességeimet, és
majdnem úgy tud velem beszélgetni, miként veled. Ez mind semmi
az álom-hölgységhez?! Milyen legyek, hogy álmai hölgyévé váljak?
– Feltett szándékod? – kérdezte komolyan Tilton.
Bárd kilépett a fürdőszobából, és zsebre dugott kézzel megállt az
ajtóban.
– Feltett szándékod? – visszhangozta a szaxist.
Jade elfintorodott.
– Hát ez nevetséges! Minek képzeli magát ez a felfuvalkodott,
hülye zsaru?! Minden ujjamra találok két tucat pasast. Pár hét
múlva Jaco Montana ágyából küldök nektek üdvözlőlapot!
Akarjátok?
Bárd Tiltonhoz fordult.
– Fogadni mernék, hogy szépreményű mostohaleányunk több
kosárnyi salátává olvasott, ostoba lányregényt rejteget az ágya
alatt.
– Néha valóban úgy reagál arra, amit az élet ad fel neki, mintha
egy rózsaszín fedelű füzetből mászott volna elő – bólogatott a
szaxis.
– Mi ez a bizarr szülői értekezlet a fejem fölött?! – nyögte Jade. –
Jól hallok?! Nos: szépreményű mostohalányotok reggelizni vonul,
azután korizni megy. És ha végre leolvadunk erről az átkozott
hegyről, Jaco Montana hencseréig meg sem állok!
– Majd ha beszélni lehet veled, ezt is megbeszéljük – felelte