Fable Jégtánc

máris üszkösödik.
Olasz csúnyán elvigyorodott, és a csuklójánál fogva magához
rántotta a lányt.
Azután berepült a hencser és a kalyiba durva deszkafala közé,
hátában néhány különösen gyalulatlan szálkával, combjai közt
parázsló kínnal, szemében ritka férfikönnyekkel.
Jade, látván, hogy a pasas nincs jól, betakarta őt a sáros
szőnyeggel, és kiment a Pandához.
A kocsit a banánárus utcai standjának közelében hagyta.
Sétára indult.
Felhőmagas irodaházak tornyosultak fölötte; e monstrumok
között a legszélesebb utca is sikátorrá szűkült, a levegőben
megrekkent a benzinfüst.
Jade teljesen elkedvetlenedett.
A nyomasztó negyedből kitörve az üzletsoron találta magát. A
mohó tömeg kirakattól kirakatig lökdöste, akár egy eldobott
hamburgeres dobozt. Minden üzletből más és más zene
hömpölygött a járdára, slágeresek. De végső soron valamennyi
kirakat ugyanazt a portékát kínálta: emléktárgyakat, divatholmikat,
viharosan elavuló bolondságokat, szellemesnek szánt
képeslapokat.
Az üzleteknek helyet adó épületek a tarka portálok fölött
visszanyerték egyéniségüket, de senki nem figyelt az
emeletmagasan álló kariatidákra, a koromlepte falból előkandikáló
kőoroszlánokra, istenarcokra, girlandokra és virágkosarakra, a
faragott erkélykorlátokra, a lakószobák ablakpárkányain álló
madárkalitkákra, virágládákra, amelyekben fázósan hervadozott a
petúnia és hosszú őszben bízott a fagyékony muskátli.
A város meg- és elbűvölt mindenkit, végre is, évszázadok óta
épült, terjeszkedett; leégett, talpra szökkent; megcsúfult és
kicsinosították, bővítették széltében, majd fölfelé; befogadott
boldog-boldogtalant, fehér, sárga, barna és fekete lakói a
tarkaságig keveredtek egymással, rengeteg parkjában évgyűrűk
gyűltek a hars zöld fák törzsében, s midőn végképp a száguldás lett
a követendő életforma, a fák méltóságteljesen helyben maradtak,
nyugalmat és harmóniát árasztva, hiábavalón.
Megint a Teherán. Jade alig hitte, hogy újra ott jár.