Fable Jégtánc

játékosokat is lekörözte.
A mozgalmasan feszült húsz perc alatt többször összefutott
Montanával. Örömmel figyelte a nemrég még oly higgadtan
golfolászó férfi viharos átlényegülését Han Solóvá.
Azután lecsengették a játékot, és ők átvehették értékelő
szelvényüket.
Jaco tökéletesen megfeledkezett gentleman mivoltáról; kisfiús
ujjongással lobogtatta cetlijét, majd magához rántotta Jade-et, és
kiadósan megölelgette.
A lány megállapította, hogy Montana belsőleg hibátlanul
légkondicionált, mivel az összes többi játékossal ellentétben
árnyalatnyit sem verítékezett, visszafogott, decens illatából mit sem
veszített.
Az egyik gólem, a hónalja felé kapdosó, grimaszolva összegyűrte
saját céduláját, és a háta mögé vágta.
– Bezzeg, ha bevihettem volna a stukkeromat…! – dünnyögte.
– Hallja, Jaco!? Az embere közveszélyes. Nem fél tőle? –
szörnyedt el Jade.
– Nem is tudom – felelte a férfi töprengőn.
Egyszerre csak határozott: a kocsiba parancsolta és hazaküldte
kíséretét.
Kettesben maradtak az élvnegyed forgatagában.
Jade zsebre vágta a kezét, és előre indult. Montana hamar
utolérte, s eleinte szerfelett élvezte a kerülgetős-lökdösődős sétát,
tökéletes inkognitóját, amelyet az a tény biztosított, hogy úgy
festett, mint egy kedvesével kószáló járókelő.
– Na milyen? – kérdezte Jade.
– Fura – lehelte Jaco. – Az az érzésem, senki sem tudja, ki
vagyok.
– Rossz érzés, Keresztfiú?
– Nem is tudom. A hiúságom... Amikor négy jól megtermett
gorilla kísérget, a vak is látja, hogy a gyűrű közepén valaki van.
– Ó, dehogy, a négy meláktól még nyugodtan senki marad. Attól
lesz valaki, s elsősorban a saját szemében, ha mindenestől vállalja
önmagát. Fogadni mernék, arra gondol, mit fog szólni a családja.
Keresztanya nem fogja megdicsérni.
– Honnan tudja?