Fable Jégtánc

mígnem a hang suttogóvá halkult. Ekkor beállt a hideg tus alá; majd
kérdőre vonta Nazirt.
Azután elment Jaco Montanához.
MOSTANÁBAN
Jade elszunnyadt, a szörny-álom visszatért. A lezuhant
repülőgépből előseregellő szellemlények beszivárogtak menekülő
tudatába.
Már oly sok éve űzte ez az álom, hogy kellő rutinnal szökött előle.
Felkapaszkodott az ébrenlétbe. Néhány fantom elkísérte. Ez is régi
trükkjük volt; besiklottak a résbe, amely az álmodást a valótól
elválasztotta, s ha Jade túl gyorsan haladt visszafelé, némelyik
rémalak átcsúszott vele. Csupán a pirkadat tüntethette el őket.
Jade nem vett tudomást róluk. Felült az ágyon, gépiesen
masszírozta égő ujját, hátha enyhítheti az opálköves gyűrű okozta
fájdalmat.
Mielőtt még eszébe juthatott volna, hogy a kő – akár az álom –
veszélyre figyelmezteti, felfigyelt arra, hogy a magzat nem moccan.
Talán éppen erre ébredt?!
Hasára csúsztatta a tenyerét, s különös, rémisztő érzése támadt:
mintha egy jókora kő feszítené belülről.
Letette lábát a szőnyegre, erőt gyűjtött a felálláshoz. A hirtelen
riadalom valósággal megbénította.
Hallotta saját szívverését. A dübörgő tam-tamok visszaverődtek a
falakról.
Nem akart egyedül maradni. Ha felkel, és kimegy a szobából, ha
csak a ház elé sétál is, a bársonyos kékségű égbolt alatt biztosan
lehiggad.
Lassan felemelkedett. Ekkor, akárha gyomron vágták volna, éles
fájdalom hasított belé. Azután valamelyest tompulva szétterjedt a
hasában. Átjárta, megreszkettette a csontjait is.
Eszébe villant, hátha ez már a szülés kezdete. Nem lehet, attól
tíz nap választja el. De hát miért ne lehetne?!
Az órára nézett. Négy huszonhárom, mormolta gépiesen. Ha
visszatér a fájdalom, kiszámíthatja, milyen időközönként várhat rá.