Fable Jégtánc

Jaco felnevetett. Elnyomta a szivart, a tükör elé állt, és igazított
nyakkendője propellerén.
– Nőismeretből elégtelen – mondta. – Flash hogy van?
– Már nem annyira zombi. Inkább eleven, mint holt. Del Maarral
még sok bajod lesz.
– Igen?
– Igen. Tök hiú és szadista. Ha egyszer beindul, nem lehet
megállítani. Anyád hízelgett neki, trópusi tengerparttal kecsegtette.
Beindult a pacák.
– Mire?
– Inkább nem mondom meg.
– Gondolod, azért hagytam magukra őket, hogy most meg tőled
ne tudjam meg, milyen cselt szőttek?!
– Nagy hibám, hogy egyszerre csak egy pasast tudok szeretni.
Ha előbb találkozom veled, most érted rajonganék. Ne törődj vele,
mit hallottam. Bízd az emésztőrendszeremre.
– Igazán? – hörrent Jaco. – Tudd meg, ha volna bennem
férfiszolidaritás, figyelmeztetném Del Maart, hogy babonásan
óvakodjon tőled.
– És milyen jól tennéd! – bólintott Jade. – Indulhatunk?
– Csobbanjunk bele! – mondta a férfi megadóan. – Ma este
összeviselkedem néhány üzletet. És elfoglalom a családi trónt.
Nagy hömpöly volt: szédítő ruhák, mosolyok, ékszerek. Dínom.
Dánom.
Jacóról lerítt a feszültség; nem szorongónak látszott, hanem
elsodróan energikusnak. Jól állt neki.
Montana asszony fádlila nagyestélyit viselt, Del Maarral
kísérgettette magát a teremben. A magas, karcsú asszony arcán
nyomot hagyott a mindenhatói életmód. Vonásait szikárrá tette,
orrát kihegyezte, állát cipószerűvé torzította, bőrét elszürkítette.
Ha valaki sokat foglalkozik csúf dolgokkal, az előbb-utóbb testileg
is megmutatkozik rajta.
Ez különösen illett Del Maarra.
A hajdani légiós rossz emlékű harci baleset nyomait viselte
arcán. Úgy festett, mintha kézigránáttal sminkelt volna.