Fable Jégtánc

természet elbágyasztotta. Teltek a napok, órákat sétált, tornázott,
olvasott, néha a városba hajtott, felkereste doktorát, és bevásárolt.
Megérett a cseresznye. Jade felkapaszkodott a hatalmas fa
lombjába, lovaglóülésbe helyezkedett egy ágon, és jóízűen
ropogtatta a sötét levű gyümölcsöt, azzal szórakozván, milyen
messzire tudja elpöccinteni a magot két ujja közül.
A magasból látta az úton közeledő autót. Nem mert mozdulni.
Kisvártatva a kocsi lefékezett a ház előtt. Sachel kiszállt,
körülpillantott, a lányt szólongatva végigjárta a szobákat.
Jade egy ágba kapaszkodott. Menj el, menj el – hajtogatta,
tudván: nem akarja, hogy elmenjen.
Lepöccintett egy magot a kocsijához siető zsaru lába elé.
Sachel a magasba pillantott, és egy perc múlva fenn ült a fán,
egy ágemelettel lejjebb, mint a lány.
– Szia – mondta.
– Jól nézel ki – felelte Jade.
– Beszélhetnénk?
– Persze.
Sachel levette napszemüvegét, szárát az ing zsebébe
akasztotta, a szájába hajított egy cseresznyét, és fejét hátraszegve
nézte a lányt.
– Tudni szeretném, mi ütött beléd. Mondd el, essünk túl rajta.
Nekem így nem megy, olyan vagyok, mint egy futóbolond. Vége?
– Neked kell eldöntened.
A férfi felhörrent.
– Nekem?! Mi a fene ez az egész?!
Jade válaszolni próbált, de képtelen volt hangot kiadni.
Sachel feljebb lépdelt az ágak közt, végignézett a lányon; arcára
kiült a döbbenet.
– Ne egyél több cseresznyét! – nyögte.
A hajához kapott, azután Jade felé nyúlt, de visszahúzta a kezét.
– Nem hiszem el! – sóhajtotta. – Ezért?! Ezért?!
– Nem tudok róla beszélni. Kezdettől nem tudok, amióta felötlött
bennem, hogy olyat is mondhatnál, amivel végképp elrontanál
mindent.
Sachel leült egy ágra, hosszan töprengett, mielőtt megszólalt
volna.