Fable Jégtánc

szememmel! Naphosszat küldhetném rád a cipőt, ruhát! Még a
koporsóméretben sem tévednék! Ennyi?! Számosszor
figyelmeztettelek, Jade! Te bűnöző vagy, én meg zsaru. Ne kerülj
az utamba, mert többé nem teszek kivételt veled!
– Nem csak ennyi. Azt akarja, hogy tanuljak, és ne vesszek
kárba.
– Ezt Montana mondta?! – kérdezte Bárd olyan arccal, mint aki
nem és nem hisz a hallószervének.
Jade bólintott.
A zsaru zavartan megvakarta a fejét. Kisujján megcsillant az
ezüstkarika.
– Szédülök – mondta. – Annyi energiát feccöltem beléd,
amennyivel három fővárost évtizedekig kivilágíthattam volna, és te
arra a csecsemőfenék arcú palira hallgatsz, aki a szemével vesz
rólad méretet, majd azt mondja, hogy tanulj, meg azt: ne vessz
kárba. És én még azt hittem, hogy szar a helyzet! Holott dehogy
szar: megaszar! Tényleg elmegyek. Ki fojtogatott?
– Nem mondom meg, mert ő még ezzel sem törölhette ki a
fejemből, hogy sokat köszönhetek neki!
Bárd eltöprengett.
– Nazir nem lehetett, mert még sétálógipszben tartják. Lássuk
csak: ki kötelezett le annyira, hogy nyugodtan megfojthasson?!
– Menj már! Csókoltatlak a kolerával.
Bárd felvillanó szemmel a homlokára csapott, és kiszáguldott az
ajtón.
Jade másnap az edzőteremben hallotta a hírt: a zsaruk hajnaltájt
razziával lepték meg Olaszt. Találtak is a telepén néhány körözött
kocsit, motort, de benne is találtak ezt-azt: két golyót és több szúrt
sebet. Ezért aztán az üszkösödő fenomént egyenesen a kórházba
szállították.
Déltájt Nazir az irodájába rendelte Jade-et.
– Négyszemközt elmondhatod. Te sebesítetted meg?
– Ha netán Olasz volt az álarcos pasas, aki hurokkal
kedveskedett a nyakamnak, akkor sem sebesíthettem meg, mivel
szánalmasan fegyvertelen voltam. Gondolod, hogy ő ugrott rám a