Fable Jégtánc

Tilton a vergődő lány fölé hajolt. Döbbenten nézte földszürkére
vált bőrét, a szemhéja mögött vágtató, vak szemgolyót; görcsbe
merevült ujjait, reménytelen, irtózatos küzdelmét szörnyetegeivel.
Azt hitte, láz teszi ezt Jade-del, ám amikor a homlokára simította a
kezét, jéghideg veríték nyirka tapadt tenyeréhez.
Bárd indult, hogy orvost hívjon.
Tilton leintette. Lekapcsolta a lány nyakában függő medált, és
visszatette az ablakpárkányra.
Jade szinte nyomban megkönnyebbült. Az ébredés feleútján
visszafordult, és aludt tovább; vonásai kisimultak, eszeveszetten
rohanó, rémálom-látó szeme elpihent, bogokba feszült izmai
elernyedtek.
Másnap reggelig aludt, frissen ébredt, mégis szomorú kedvvel.
Elmesélte álmát Tiltonnak, s a szaxis tudta a választ.
– Még ne tedd fel a medált. Várd meg, amíg a kő viszont-szeret.
– Meddig várjak? És hogyan tudom meg, ha lehet már?
Tilton vállat vont.
Bárd csaknem elemelkedett a padlótól felfortyanó dühében.
– Nem kétlem, hogy a rühes medál csinálta, hiszen magam
láttam. De ha ez a kő átkozott, miért nem dobjátok szemétre?!
– Nem érted – sóhajtott a szaxis.
– Nem, valóban nem értem. Ugyanis meghaladja mindazt, amit
épeszű ember felfoghat!
– Mi az, hogy épeszű ember? – kérdezte Jade.
Bárd meghökkent. Tűnődött egy percig.
– Ezt meg ti nem értitek – szögezte le végül. Fásultnak látszott.
A lány sugárzóan elmosolyodott.
– A kickboxer nem volt jobb nálam! A holdkő akarta, hogy
kudarcot valljak.
– Hát persze – nyögte a zsaru. Csüggedten az ajtó felé indult. –
Megyek, kikeresztelkedem. Aztán leölök valami állatot, és
megfürösztlek benneteket a vérében. Talán felszegezek az ajtóra
egy élő denevért; esetleg forró smárolásba fogok egy varanggyal.
– Profán duma – mondta Jade.
– Nem bánjátok, ha megőrülök? – udvariaskodott Bárd.
Ráhagyták.
Tellettek-múlottak a napok. Jade lábra állt, újra korcsolyára