Fable Jégtánc

voltaképpen mi is történt vele. Bárd volt a figyelmes illető.
Története arról szólt, hogy a határ felé igyekvő expresszen a
fináncok szerfelett gyanúsnak találtak három férfit, ám amikor
megmotozták volna őket, a pasasok fegyvert rántottak, és halomba
lőtték őket, a fülkében tartózkodó utasokkal együtt, majd a folyosóra
menekültek, feltépték az ajtót, és leugrottak a robogó vonatról.
Bár üldözésük azonnal kezdetét vette, a sötétség és a szakadó
hó nekik kedvezett. Néhány órán belül a kommandós alakulat is a
helyszínre érkezett, de virradatig várniuk kellett a kutatás
kiterjesztésével.
A zsaruk abban bíztak, hogy a menekülők nem ismerik a terepet,
és a zord időjárástól megrémülve meg sem próbálnak gyalog
átkelni a hegyeken. Ezért főleg a közeli városra koncentrálták
figyelmüket.
Morgannek feltűnt a városba vezető út környékén hemzsegő
regimentnyi határőr és fekete ruhás rohamzsaru. Barátságosan
megérdeklődte tőlük, miért rajzanak annyira; válaszként
figyelmeztették: ha három idegen férfival találkozna, meg se
próbáljon ellenállni nekik, mert a fegyveresek habozás nélkül tüzet
nyithatnak rájuk.
– Ha például a szánomat akarják, odaadjam nekik!? – töprengett
Morgan. – A lovacskáimat? Soha!
Tovább mentek, egyre a hallottakon rágódva.
Egyszer csak Tilton elhalóan azt javasolta: robogjanak haza,
mert ő bizony rosszat sejt.
Bárd nyugtatta: ugyan, mit keresnének a szökevények a
panzióban!? Ám ha már felvetette a kérdést, el is tűnődött rajta. És
egyre több okot látott arra, hogy igazat adjon a szaxisnak.
Morgan vita nélkül megfordította a szánt. A visszaút különös
módon sokkal hosszabbnak rémlett, kivált, amikor megpillantották a
panzió felé igyekvő zsaruhelikoptert.
Bárd megsarkantyúzta a lovat, és előreszáguldott.
Jade mindent értett, csupán azt találta felfoghatatlannak, hogy
miért estek neki a kommandósok.
– Három vérszomjas fegyverest üldöztek, akik egy csomó
halottat és sebesültet hagytak a vonaton – érvelt a zsaru. – Az
ilyenek nem érdemelnek kíméletet.