Fable Jégtánc

komor körvonalai sejlettek, s az újonnan akáclilára festett ház
ablakaiban sötétség könyökölt.
– Várj meg a kertben – súgta Alain.
Felpillantott a kapura, majd Jade-re nézett, és vigyorogva
félrehúzta kabátja szárnyát; bal karja alatt megvillant a bőrtokba
csúsztatott fegyvermarkolat.
– Arról volt szó, hogy… – szisszent a lány.
Alain visszahátrált, s lehajolt hozzá. Vigyorgott.
– Jól elnevezted Nazirt. Mióta meghallottuk, aki meri,
madámozza. Ne vedd komolyan a pasit. Ő csak felveszi a
megrendelést, és kiadja a parancsot. A lé java az övé, mi viszont
játszhatunk az életünkkel. Ha rám hallgatsz, holnap kimész a
Teheránra, és veszel egy stukkert. Ha nem akarsz költeni, elszeded
egy hekusét. Amiről a madám nem tud, az olyan, mintha nem is
létezne. Tudod, ha ez a stukker nálam van, én tök nyugodt vagyok.
Alain nekifutott, és átlendült a dárdák fölött. Jade követte.
Meglapultak a kertben, vártak, de semmi mozgást nem észleltek.
Ekkor görnyedten körbejárták a házat, azt figyelvén, miként lehetne
bejutni. A tatarozók csak nemrég vonulhattak vissza a falakról, még
nem sikerült eltakarítaniuk a festéskor keletkezett temérdek sittet;
időnként törmelék reccsent lopakodó talpuk alatt. A ház frontján, a
csaknem teljesen üvegfalú nappali támadhatatlannak ígérkezett. A
hátsó fal tövében lebetonozott rózsabokor agonizált, hervadó
virágai teaillatot leheltek; az első fagyra várhattak, miként a
megváltásra.
A bokor fölött résnyire nyitott ablak ingerkedett Alainnel.
– Itt besiklok.
– Nem tudom – nyögte Jade. Olyan érzése támadt, mintha az
opál átizzította volna a foglalatát, és az ujját perzselgetné.
– Mit nem tudsz?
– Te nyitva hagynád az ablakot ilyen zegernye időben?
– Én nem, de mi van akkor, ha ez egy asztmás?! Ne majrézz,
nekem kell bemenni. Öt perc múlva itt vagyok.
A kígyószerű alaknak meg sem kottyant az ablak magassága.
Szempillantás alatt beivódott a házba.
Jade a gyér lombú rózsabokorra hajolt, s belélegezte egy
papírszerűvé száradt virág illatát. Mint a mezei füvekkel tömött