Fable Jégtánc

ügybuzgónak látszó zsarukhoz.
Helyzetén nem tépelődött. Körözik, nincs jogosítványa,
kölcsöncsente a Fordot.
Felcsattant.
– Mit képzelnek az urak?! Magukat azért fizetik, hogy
szolgáljanak, s nem azért, hogy az utcát bitorolják. Milyen jogon
molesztálnak engem?! Mert sérelmezni merészeltem az áldott aljas
közlekedési stílusukat?
– Láthatnám a papírjait, hölgyem?! – kérdezte az egyik zsaru;
köpcös, fölényes fickó.
Társa oldalra húzódott, Jade mellé.
– Tudja mit?! – csattant fel a lány. – Korrekt leszek magával.
Konkrétan ki követte el a kihágást? Ugyebár maga vezette a
tragacsot?! Szívesen megnézném a jogosítványában, vajon
hányasra vizsgázott volántanból.
– Az iratait, hölgyem – sziszegte a köpcös.
A másik zsaru csúnya vigyorral a derékszíja alá dugta a
hüvelykujját.
Jade hátrább lépett.
Kiszámította mozdulatai ívét, de egyelőre nem tett többet.
Élvezte a helyzetet. Ezek itt hekusok. Csak az imént szórakoztak
vele, és persze nem látják be, hogy ők a hunyók. És egyelőre –
avagy úgy általában – fogalmuk sincs, milyen jó fogásra
számíthatnának.
– Ismerik a legkedvencebb viccemet? Magas tétbe fogadok,
hogy nem. Nos: hárman ülnek egy asztalnál; az egyik csúnya, a
másik buta – és a harmadik is pasas! És most utoljára kérem a
jogsiját, hapsikám – közölte Jade, előrecsúsztatott jobb lábát
rugóztatva, csípőre vágott kézzel, talpig szigorban.
Választ nem is várt.
Fellendítette a lábát, és kifordult. Talpa, ökle elszáguldott.
Bármily hihetetlen volt is, eddig tartott, s nem tovább.
Tök hikomat lett mindkét egyén.
Jade nyugodtan lehajolt. Összeszedte a fegyvereiket. Benyúlt a
járőrkocsiba, kirántotta helyéről a rádió mikrofonját, és messzire
hajította, majd ezt tette a járgány kulcsaival is.
Ezután sarkon fordult, visszaült a Fordba, és elhasított a