Fable Jégtánc

kellene valamit gyermekáldás ellen.
– Holott.
– Akkor még nem is sejtettem, hogy holott. Tanácsodtól
vezérelve elmentem az orvoshoz...
– Várj, várj! Úgy veszem ki a szavaidból, hogy a szóban forgó
gyermek nem csupán kettőnk műve, hanem a véletlené is.
Mármost: meg sem fordult a fejedben, hogy engem is akkora
örömmel töltene el a váratlan gólyahír, mint téged?!
– Meg sem fordult – bólintott Jade.
– Tiszta hülye vagy. És én szeretlek. Még ilyet!? Tényleg le kéne
kúsznunk innen. Sürget az idő, réklit kell horgolnom, miegymás. Na,
lejössz?
Lement.
Sachel előresietett, és érte nyújtotta a kezét.
Jade megkapaszkodott az ágban.
– Nem vagyok beteg, se mozgáskorlátozott.
– Persze, hogy nem, de ha memória-korlátozott sem vagy,
emlékezz vissza: ez a mozdulat mindenkor kijár egy bigének.
Jade elfogadta a férfi karját. Azután elálldogáltak egymással
szemben.
Sachel bizonytalanul, centiről centire lépett közelebb, mígnem az
utolsó centi is elfogyott. Akkor lehajolt, eléggé nyilvánvaló
szándékkal, de félúton megtorpant.
– Ezt lehet? – kérdezte.
– Tudtam, hogy kiborítasz! – csattant fel Jade. – Mindent lehet.
– Fenét mindent. Meg ne lássalak még egyszer a cseresznyefán.
Ezzel megcsókolta a lányt.
A házba mentek, és az árnyékos szobában az ágyra dőltek.
Sachel látni akarta Jade hasát, és mert nem nevezte pocaknak,
megláthatta.
Körbecsodálta, megérintette, megsimogatta, és púpnak nevezte.
Pechje volt, a lány halálra sértődött.
– Anyám mesélte – mondta a zsaru a női hátnak –, hogy amikor
terhes volt, döbbenetesen érzékennyé vált. Például ültek az
asztalnál apámmal, mélán eszegettek, egyszer csak apám sót kért.
Anyám a falhoz vágta a sótartót, kirúgta maga alól a széket, és
"most már nem is vagyok éhes!"– felkiáltással a szobájába rohant