Fable Jégtánc

– Te hogy vagy?
– Frankón. Itt járt a doki, s csak bámult, hogy még élek. Már rég
a kriptában lenne a helyem. Beadott egy sapkára való oltást,
cserébe meghallgatta két új nótámat, végül közölte, hogy fél órát se
ad, ha tovább fújom a szaxit.
– Hülyén hangzana, ha azt kérném, hogy hallgass rá? – kérdezte
Jade.
– Hülyén hangzott – felelte Tilton. – Te is tudod, alighanem a
huszonkilencedik érzékeddel, ám azért elújságolom: addig élek,
amíg zenélek, de nem azért zenélek, hogy éljek, hanem azért, mert
e furaféle, kései apaságom rengeteg érzést szabadított fel bennem,
vagy ha nem az, akkor a puszta lényed; olyan érzéseket, amelyek
meglétéről nemhogy nem tudtam, de hinni se reméltem, hogy a
regényeken túl is léteznek. Előző, többszörösen körkörös
mondatomra visszatekintve: eléggé kusza voltam.
Megpróbálhatnám megmagyarázni, mire gondolok, de marhára kár
lenne a fáradságért, hiszen úgyis érted. Így hát most mindentől
független magyarázatba kezdek. Itt vagy te. Érzelmi képleted így
fest: némelyeket szeretek, egyeseket utálok. A dalonc, közismert
nevén Bárd, a neveltetése foglya: azt sulykolták belé, hogy
férfiember nem mutatja ki az érzelmeit. Ha néha-néha kivételt tesz,
szörnyen feldühödik. Velem meg úgy áll a helyzet, hogy dögrováson
vagyok, s ebben a státuszban bármit megengedhetek magamnak,
akár még azt is, hogy sült szentimentális legyek. Megvesztegettem
magamat, és szabadon eresztettem az érzelmeimet. Elárulhatom:
nagyon jó. Persze, nem hiheted el, nem erről szól a világunk. De
tudod mit?! Ha most elém állna az Ördög, s azt ajánlaná: a
lelkemért cserében tíz év életet ad, farkán fordítanám, és kivágnám
a házból. Írtam erről egy felelgetős dalt. Ha Bárd megjön, előadjuk,
én leszek a kísértő, ő pedig a megkísértett. A te dalod is elkészült.
Címe: Jégtánc-blues. Tengerszem hártyás jegén táncolsz, hóval
borított jegenyefenyők alatt. A hó szinte izzik körös-körülötted,
gyöngéd kékre halványítva az éjjel feketéjét, a telihold elmosódik a
párában, és mintha higanyezüstöt verítékezne, szellemképesek a
csillagok, s oly közel hajol az ég a földhöz, hogy már-már
összeölelkezik vele. Rideg gyönyörűség, téli mese. Az életed.
Táncolsz, félszegen, attól tartva, hogy beroppan alattad a vékony