Fable Jégtánc

– Mindketten kérünk – felelte a szaxis.
– Nem jó, csak te kérj. Ahhoz ugyanis, hogy ez a nóta a kedved
szerint hangozzék, erőszakot kell tennem a hangképző szerveimen.
Lehet, hogy ha elénekelem a dalt, utána viszont beszélni nem tudok
majd soha többé.
– Ennyire azért nem vészes.
– Oké – bólintott a lány. Bárdra nézve pattintott az ujjával: – A
szaxiját!
Letette az almát, és elszántan magába döntötte az előtte
tornyosuló krigliben habzó sört.
Amikor a zsaru felsietett a szobába, Jade Tiltonhoz fordult.
– Utána megpróbálkozhatok a Jégtánc-blues-zal?
– Utána bármivel.
Bárd lóhalálában érkezett a szaxofonnal. Tilton skálázott, torkát
reszelgette, dümmögött egy keveset, mielőtt a hangszerbe fújt
volna, s Jade sejtette, hogy zavarában bohóckodik, hiszen a dalt
ex-feleségének, az ő hangjára írta.
A Búcsú-lázban egy keserű, keresetlenül közönséges nő köszönt
el mélyen megunt kedvesétől, keményen gördülő, gunyoros
szavakkal.
Jade emlékezett, milyennek írta le Tilton a valahai bárdizőz,
azóta gazdagné hangját. Amíg a szaxis gyakorolgatott, hogy ráizzon
a dallamaira, a pult mögé lépett, levett a polcról egy doboz
cigarettát, s a gyertyaláng fölé hajolva meggyújtott egy szálat.
Azután felült az asztal szélére, a combjára fektette a füzetet, s
intett: kezdhetik.
Ő maga is megdöbbent, de látta a pasasok őszinte elborzadását,
amikor megreccsent a hangja, s már az első strófában híven hozta
a tányérokat csapkodó, lelketlenül acsargó, porig alázó asszonyt.
Azután az is meghökkentette, mennyire nem esik nehezére
azonosulnia a szereppel, s képes volt áthozni a torkán, amint
ugyanez a hárpia el-elfúl, elbizonytalanodik, reménykedőn, hátha
még visszavonhatna mindent, de hiába, mennie kell, s iszonyú
bíbor dühét fájdalom festi fekete-kékre.
– Jézusom – nyögte Tilton a végén. – A hideg futkos a hátamon.
Mintha Nadiát hallottam volna.
Bárd empatikusan a barátja elé tolt egy pohár sört, majd kilopta