Fable Jégtánc

felcsempézett kórházi várószobára. Jade egy fotelban ült, szeme
előtt karikák vibráltak, amelyekből időnként összeállt egy szó:
MŰTŐ, majd szétfoszlott újra.
Egy férfi megszólította. Azt mondta, ő Renis, Flash jövendő
társa. Sajnálkozott, többször megérintette Jade vállát, nem
bizalmasan, olyképpen inkább, mintha valamiféle életjelet akarna
lelni rajta.
Azután egy asszony érkezett, közel olyan magas, mint Sachel,
dübörgő léptű, férfias teremtés. Jade ránézett, és azt gondolta, bár
anélkül, hogy felfogta volna: lódad, és ezt a szót hajtogatta
magában, egészen addig, mígnem az értelmét vesztette, majd
lassan elülepedett benne, hozzátompult a lelkében terebélyesedő,
szörnyű csendhez.
Jade érzékelte, miként egy fa érzékeli a körülötte elsuhanó
évtizedeket, amint az asszony fel-le dübörög, és megállít mindenkit,
hallani akarván, mi van a fiával.
Dél lett, ételillat terjengett körös-körül, alig zavaróbb, mint egy
dünnyögő légy.
Montana egyedül jött, fekete szeme komoran, tompán fénylett,
megfogta a kezét, beszélt hozzá, és ő értette szavait, ám azok
mégsem érdekelték.
Azután Jaco csettintett az ujjaival, és orvosok lepték el a szobát,
mindegyik őt akarta látni, a szeme fehérét vizslatták, csontjait,
pulzusát tapogatták, egyikük orvul megszúrta, majd minden
elfehéredett, égetően fehérré vált, mígnem Jade belevakult.
Amikor érzékletei visszatértek, ugyanazt a vakságot látta, ezúttal
feketében. A hátán feküdt egy sötét szobában.
Jaco megmoccant mellette, kivált a sötétségből, és azt mondta:
– Hallasz, Jade?! Flash él!
Rögtön fel akart kelni, indulni, hogy lássa, beszéljen vele,
megérintse és el se engedje.
Jaco szelíden visszanyomta a párnára.
– Nem mászkálhatsz, cinkcsizmát húztak a lábadra. Tudom,
hogy téged ez nem érdekel. Flash...
– Sachel – javította ki a lány.
Montana bólintott.
– Sachel alszik még. Három golyót vettek ki belőle az orvosok.