Fable Jégtánc

Maratoni műtét volt, seregnyi komplikációval.
Jade felült, a férfi visszafektette.
Azután ápolónő lépett a szobába, tűt szúrt a combjába, s megint
jött a fehér vakulat.
Amikor felébredt, és kisántikált a folyosóra, reggel lehetett, ismét.
A nővér észrevette, karon fogta és az ágyba tuszkolta.
– Alszik még – mondta. – Ráér maga is.
Montana újra mellette ült, száraz kezében tartva a kezét.
– Ha elmesélnéd az ügyvédemnek, hogy mi történt veletek, akkor
ő képviselhetne téged, és nem zaklatnának a zsaruk.
Jade bólintott, majd egy roppant sima, nagyon
mandzsettagombos pasas füle hallatára visszaemlékezett a
történtekre.
Ezután már csak egy zsaru háborgatta a lányt, az ideges, aki
lelőtte Sachelt. Elmondta tízszer, és századszor már könnyek közt:
mennyire sajnálja, azóta teljesen kivan; majd – választ nem kapván
– kikullogott a szobából.
– Alszik még – mondta a nővér.
Jade hazament, kisírta magát Chris-Max kebelén. Evett, ivott, ha
el nem felejtette.
Meghallgatta Renist, átvette tőle a feljegyzéseket, amelyek arra
emlékeztették, mikor, milyen előadásra kell mennie.
Eljárt, fakón. Éjhosszakat tanult; felelt, ha kérdezték, tette a
dolgát, akár egy gép.
– Alszik még – mondták a kórházban.
De legalább láthatta az arcát. Kétnaponta megborotválta, nem
bízta volna másra, vigyázott a testéből szerteágazó csövekre,
melyeken át vért és infúziót kapott, melyek hőmérsékletét és
szívműködését érzékelték.
– Sokat álmodik – mondta orvosa, a monitoron hullámzó
EEG-görbére mutatva.
Chris-Max nem hagyta magára Jade-et, moziba, színházba vitte,
nem bánván, hogy csak olyképpen, akár egy kabátot; reggel
felcsörgette, és gyakran érdeklődött, evett-e aznap.
Renis, a szürke hajú, szürke szemű és szürkén borostás, élénk