Fable Jégtánc

Jade megértően bólogatott, ő csupán a másnap éjszakát várta,
de soha türelmetlenebbül.
Napfény áradt körös-körül, jeget ríkató, fákat ébresztő
melegséggel; a tél szánalmas dühvel próbálta tartani magát. A park
útjait szegélyező rhododendron-bokrok kövérlő bimbóikkal
kérkedtek.
Jade nem sajnálta a gázt: a terepjáró a hasmánt-zsaruk sáncain
pattogott; kliense felhagyott az álmodozással. Azon vetélkedtek,
melyikük tudja többször a kocsitetőbe ütni a fejét.
– Úgy érzem magam, mint sulista koromban! – sivalgott Rhandi
nevetve, és tíz ujjal rongálta alig félórája komponált frizuráját.
Jade meg akarta kérdezni, vajon jól emlékszik-e: nemde
Hófehérke volt az a mesehősnő, akit a törpék ilyképpen
szabadítottak meg a torkán akadt almacsutkától, midőn a
visszapillantó tükörbe nézett.
Mustársárga furgon nyomult utánuk, fel-le szökdécselve a
zsarucsapdákon, és úgy festett, vezetője azon iparkodik, hogy
eléjük vágva megállásra kényszerítse őket.
A lány belátta, a pacákoknak igazuk van, emberrabláshoz ez a
legalkalmasabb helyszín, rajtuk kívül teremtett lélek sem kocsizik
errefelé.
És ha a furgon bírja a pattogást, akkor le is fogja hagyni őket,
mivel a dízelmotoros Jégjáró – a boldogult, virgonc Blazerrel
ellentétben – nem kimondott versenyparipa.
– Nyugodj el, Rhandi – mondta Jade. – Kinyitották a gázcsapot.
– Gáz van? Hol? – szimatolt az ügyfél, s mert közben a fejét is
beverte, vidáman elnevette magát.
– Mögöttünk – felelte a lány, azon tépelődve, mitévő lehetne.
Mélyen a padlóba nyomta a pedált. A terepjáró eszeveszetten
szökdelt.
Rhandi hátralesett, s gyors észjárású teremtés lévén, íziben
eldobta magát az ülésen.
– Kapd ki a stukkert! – kiáltotta, vidámságából alig veszítve.
Jade felmorrant.
– Ne hülyéskedj!
Úgy döntött, nem provokálja a pacákokat.
Nem is kellett.