Fable Jégtánc

mintha Orfeuszt hallaná, a hóra ereszkedett és félrehajtott fejjel
fülelte a zenét.
Jade vadul hadonászva, lépésben haladt előre, olykor letörött
róla egy-egy jégcsap, s mire partot ért, jégvirágai is hervadásnak
indultak.
Csaknem sírva fakadt dühében, amikor – kisebb földrengést
előidézve – lerogyott a hóra a csizmája mellett, hogy kifűzze
korcsolyacipőjét, és ekkor a turbék házaspár döbbenten rámeredt,
majd mindketten csillapíthatatlan nevetésben törtek ki.
A lány morgott valamit a kárörömről; állán repedezett a
zúzmara-borosta, és bár levette a korcsolyacipőt, merev lábát
képtelen volt csizmába bújtatni, de felállni sem bírt.
Morganék segítségnyújtás helyett a térdüket csapkodták; Jade
azt hitte, ez a vég, rosszabb már nem történhet vele, midőn a ház
mögött kanyargó útról porhavat spriccelő, lobogó sörényű, villámló
izmú fekete paripa nyargalt elő, nyergében Bárddal.
Az áldott aljas lovas megbámulta a dagadt hóembert, sőt,
Jade-re ismert benne, ám nem vetette le magát a magasból.
Poroszkálóra fogta táltosát, és néhányszor körbejárta a lányt, majd
a bajuszát pödörintgető, elvetemülten virgonc Morganre nézett.
– Fogadni mernék, hogy a lelkére kötötte, merre ne menjen a
tavon, hacsak nem akar a jég alá szakadni.
– Bingó – bólintott a gazda. – Óvtam a veszélytől.
– Szeretnék talpra állni! – kiáltotta Jade.
– Csak tessék – biztatta Bárd.
Lesiklott a nyeregből, és Morgan kezébe adta a szárat. Azután
gyengéd pusmogásba feledkezett a ló fejével, a segítségében
bizakodó lányról tudomást sem véve.
Jade négykézlábról próbálta álló helyzetbe küzdeni magát,
átkozódva, hogy minek is ült le, hiszen lendületből eljuthatott volna
a házig. Addig-addig kísérletezett a
himbálózásból-felemelkedni-taktikával, mígnem hanyatt esett, és
Morganné mintájára tovagurult a lejtőn, vissza a tóra.
Ez végre kimozdította közönyükből a pacákokat, s azok
felszedték, és a házba támogatták a lányt; végül Bárd – unott
megjegyzéseket ejtegetve – betámasztotta a zuhany alá, és
rányitotta a hideg vizet.