Fable Jégtánc

kapott, ám mert az idő megenyhült, a jég elvékonyult és fellazult. A
morzsolódó kásában nem ment a táncolás. A lány felült a szánra,
majd átnyergelt egy hátaslóra.
A dühöngésesen áradó napsütés zöldre vetkőztette a
hóba-zúzmarába burkolódzott fenyőket, rügyeket hizlalt a mezítlen
fákon, fűfoltokat hívott elő, tavasszal ámított, és mindenki örömest
hitt is neki.
Karácsony közeledtével újabb vendégek érkeztek a panzióba.
Ők pedig haza indultak.
Semmi sem úgy történt, miként hitték.
Tilton eladta új dalait, és máris még újabbakat írt; úgy tetszett,
lelke kiapadhatatlan. Általában egyformán érezte magát a
betegségben, kedve azonban napról napra virulóbbá vált,
valamiféle szenvedélyes, lázas lelkiállapot lett úrrá rajta. Ha nem
hangjegyet vagy verset körmölt, és éppen a szaxit sem fújta, akkor
mesélt, beszélt, kedves költőitől idézett, megemlékezett filmekről,
regényekről, blues-kocsmákról, nőkről.
Bárddal ellentétben megbocsátotta Jaco Montana karácsonyi
látogatását, és Jade-del együtt örvendezett a hivatalos pecsétekkel
bőven ellátott ajándék-iratoknak.
Azután végigzenélte a szilveszter éjszakát; gyermekien ragyogó
szemmel bámulta az éjféli tűzijátékot.
Sörrel traktálta értetlenül vigyorgó házidokiját.
Egy napon küldönc érkezett, vadonatúj lemezét hozta, és ekkor
Tilton örömkönnyeket patakzott.
Egy februári éjszakán váratlanul rosszul lett.
Mellkasát markolászva nyögdécselt. Teste meg-megrándult.
Combjáról lecsúszott a takaró.
Jade azonnal a gyógyszeres fióknál termett. Letörte néhány
ampulla nyakát, tűt rántott a fecskendőre.
Tilton félretolta a kezét. Szürke arccal, keservesen
elmosolyodott.
– Feladom. Már csak kínjainkat lehetne fokozni; örömeink
felülmúlhatatlanok.
Testét görcsök rázkódtatták, kivetették a fotelból. Hörögve