Fable Jégtánc

a kezében. Felöltötte, s a pacákok színe elé perdült benne.
– Lepetézek – suttogta Bárd. – Sőt: lerakom a póktojásaimat.
Tilton semmit sem szólt, de arca elárulta, hogy a modell elnyerte
tetszését.
A fekete alapon ezüstszürke pókhálóban parádézó lány feltette a
ruhához illő maszkot, s midőn vidáman forgolódott a szőnyegen, a
zsaru újabb bornírt megjegyzésre ragadtatta magát.
– Fogadjunk, hogy a holnaputáni lapok bűnügyi rovatában
találkozunk legközelebb ezzel a cuccal.
– Pazar ötlet! – ujjongott Jade.
Felpróbált még néhány holmit, a nindzsa-maskarától a fél szobát
beterítő felleghajtóig, csatos, pántos, szöges bőrmellényeket.
Azután megtalálta a korcsolyacipőt, és ettől teljesen elszállt.
A magasszárú, prémmel bélelt, fűzős bőrcipő a lábára olvadt, a
keskeny korcsolyavasak vakítóan fénylettek.
– Nem lehet igaz – sóhajtotta Jade. – Hiszen csak az imént
kértem, és íme, itt van.
– Parafenomének között ez már csak így megyen – dünnyögte a
zsaru. – Az ősz csont megérezte, mit kívánsz, és a kori menten ide
teleportált. Jól áll a lónadrághoz.
– Miért kaptam mindezt?
– Mielőtt tovább bontogatnád a mikulás-csomagokat, sóhajts
még néhányat, s amire vágysz, megtalálod.
– Tudod, hogy szép lenne?!
– Persze, hogy tudom, én is voltam kisfiú. Mit szólnál pár száz
ólomkatonához?
Jade letelepedett a szőnyegre, levette a korcsolyát, néhány
percig forgatta, simogatta, dédelgette, majd visszahajolt a láda fölé.
– Inkább egy gyönyörű, régi órára vágyom, szép hangúra.
Ott volt az óra, szalmába burkolva. Nem nagyobb, de
érdekesebb egy táskarádiónál, szekrényét fából faragták, csiszolt
hegyikristályokkal kirakott számlapját domború üveglap fedte, s
amikor a kismutató a tizenkettes számra simult, az óraszekrényből
kibújt egy rejtett fiók, amelyben kecses táncos-figurák forgolódtak
menüett-dallamra.
Tilton a térdét csapkodva, izgatottan nevetett.
– Kívánj még valamit!