Fable Jégtánc

Nem úgy tartja a fejét, miként a madár?! Akár a madárfélék, az
oldalt ülő szemükkel, félrehajtott fejjel figyel, mindig a látnivaló felé
nyújtóztatva a nyakát...
Visszatekerte a filmet.
Csak a nyúlra koncentrált, és az nem rágcsáló-mód tartotta a
fejét, hanem akként, mint a baromfi, ám bármely irányú volt is a
mozgás, amelyre felfigyelt, a bal szemével fordult arra, nyakát
csavargatva.
Jade megizzadt. Kikapcsolta a készüléket, félredobta a
kapcsolót, a térdére könyökölt, töprengett. Nincs mire várnia. A
bizonyossághoz ugyan kissé több kell, a régen dédelgetett
bosszuláshoz már ennyi is elég.
Megköszörülte a torkát. Mutatóujjára tekert egy kósza hajtincset,
felcsavarta, letekerte, felcsavarta újra, s egyre szélesebb, egyre
komiszabb mosoly hömpölyödött el az arcán.
– Te Bárd – kezdte, mintha csak mellékesen szólna –, kéred a
brémai muzsikusokat? Egy szavadba kerül, és tied mind a három.
– Ismered őket? – kérdezte a zsaru, inkább félvállról; úgy festett,
nemigen hisz a szónak.
– Te is ismered őket.
– Hát persze. Vasárnap elidőztem a ketrecüknél az állatkertben.
– Höhő. Hadd oszlassam el a tévhitedet. Ezek nem egy nyúl, egy
bárány és egy tehén, te mélyen szamár! Ez három kölyök; feketék,
de nem ezért rondák. Markecoló, zsebmetsző, tolvajló, verekedő,
gonosz kis férgek. Magasra nyúlt kamaszok. Férfiválluk főleg
habszivacs, kedvencük az AC/DC, a Quasar, a Teherán és az én
túlélő kortyaim.
– Kriptába teszel a túlélő kakaóddal! – nyüszített Bárd. – E
három bűntevő pasas legalább száznyolcvan magas, lábuk
negyvennégy-negyvenötös.
– Gyere velem sétálni. Jövet-menet megszólítjuk a tizenhárom
éves srácokat, hányas cipőt hordanak, s míg megvallják, lecentized
a testhosszukat. Hatalmas lészen a te elképedésed! A zsarusuliban
van megfigyelőkészség nevű tantárgy? Csukd be a szemed, és
meséld el emlékezetből, hogy néztek ki a srácok a lézerjátszóban!?
– Jó. Feketék voltak, ez biztos.
– Akár a kátrány. Tovább.