Fable Jégtánc

emberi testekkel kedveskedett szemnek-fülnek, nagyvonalúan
megengedve bármi műfajt, csupán a táncra koncentrálva.
A biliárdozó társaság végignézett egy parázsos tangót, majd az
azt követő menüetten elandalodva visszafordult a zöldellő
asztalhoz.
A lány szemmel tartotta a pulton heverő távkapcsolót, készen
arra, hogy közbelépjen, ha a csapos érte nyúlna.
A nyitott ajtón beszüremlett a kinti sötétség, s az a csiklandó,
mágikus tavasz-illat, amely fergeteges virágzásra bírja az orgonát.
Ez Jade-re sem maradt hatástalan. Érzelmes hangvételű
gondolatok özönlöttek rá. Szeretett volna előrántani valahonnan egy
idősebb barátnőt, aki talán megmondhatná, mennyi a korhatár,
mikortól nem kavarhatják fel többé ilyetén érzékzavaró, zsarnoki
ingerek. Éltes barátnő híján találgatni kényszerült. Még húsz év?
Harminc?
Ekkor tekintete az ajtó mellett ülő páros cirka ötven esztendős
hölgytagjára esett, aki partnere legenyhébb pillantásaira is pörgő
búgócsiga gyanánt reagált, és nehéz sóhajjal lemondott arról, hogy
valaha is megszabaduljon a szerelemtől.
Amit kristálytisztán egyvalaki képviselt; szobra ott állt a lelkében,
magasan, sötéten, lezserül hátrafésült hajjal, résnyire szűkült
szemmel, széles száján kósza fintorral, köldöke alatt a
cipzár-keskeny fekete prémcsíkkal.
Jade elbámult az ötvenes nő feje fölött, világtalanná váló
tekintete megtapadt egy falrepedésen, már nem tudta, hol van, azt
sem, hogy minek. Jóllehet kínzó szenvedélyét nem kis fáradsággal
hantolta föld alá, és bár kőhegyeket cipelt rá, az orgonát ingerlő
illatból egy kortynyi is elég volt ahhoz, hogy a kínszenv játszi
könnyedén lerázza magáról súlyos hantját, és szétáradjon benne.
Azt hitte, a lelkében szól a szaxofon, játékos, lírai futamokkal.
Aztán megérintette egy rekedtes-mély, hajlékony énekhang, a
Bárdéhoz közel eső tartományból, ellebbentve füléről a hajat,
közvetlen közelről dúdolva:
A jég
meg az ég
szikrázva simul össze,
a szél