Fable Jégtánc

magát: ez csak játék; játszunk, nem élesben megy!
Félrebotorkált a hongkongi közeléből, elvett egy szalvétát a
karnyújtásnyira álló asztalról, és megtörölte az arcát. Végigfuttatta
nyelvét a fogsorán. Vért ízlelt, törést nem érzékelt.
Megköszörülte a torkát.
– Ez ellen nem lehet enciklikát kiadni – mondta.
Gondolta, imponálna Doopley-nak, ha tovább patakzana. Ezért a
padlóra köpte a szájában felgyülemlett vért.
Gyönyörűen virtuóz, játszi komoly szaxofon-szóló hallatszott a
pult felöl. Ki tudja, mikor láthatja legközelebb a klipet?!
Akkor jégtánc!
Kűr!
Váratlanul visszapördült. Félköríves rúgással lepte meg a
bűntudattól gyötört Citromot. A zömök test felemelkedett, majd
lehátazott a biliárdasztalon.
Doopley kezében elroppant a dákó.
A félreeső asztalnál bámészkodó fejvadászok egyként
felugrottak, és Jade felé indultak.
Citrom lemászott a zöldterületről.
A lány forgolódott, szemmel tartotta a közeledőket. Jöhet a show.
A száznyi érzelmet átfogó és felbolygató szaxofon-szólótól
lúdbőrösen táncra perdült.
Lendült, ugrott, siklott, szaltózott, a begyakorolt koreográfia
szerint. Elsöpörte, letaglózta, szétmorzsolta támadóit.
A pasasok teli hassal is jól működtek. Ostromoltak, csalódtak,
újra próbálkoztak, úsztak a levegőn, tovarobogtak a hátukon, és
elhullottak.
Oly jó:
erre nincs szó!
S ha vége a dalnak és fárad a láb:
a JÉGTÁNC minden kis karcos nyomát
némán begyógyítja a szűz hó.
A többiek már régen holtnak tettették magukat, mint a bogarak;
Citrom még játszotta a keljfeljancsit. Kitartóan támadott, elszállt,
visszajött.
Végül menekülőre fogta.
A megrökönyödött, alabástrom-sápadt Doopley-hoz bújt, a háta