Fable Jégtánc

olykor még saját árnyékát is elvesztette.
Tilton a nappali földig érő ablaka mögül nézte a hólepte tájon
derengő éjjelt és az elszánt lányt. Néha elüvegesedő tekintettel a
szaxiért, vagy papírért, tollért kapott. Dúdolgatott, apró kortyokban
szívta magába a sűrű barna sört, s egyáltalán nem érdekelték a
szervezetében végbemenő kóros folyamatok. Az öblös fotelban
elterpeszkedve beitta a tél varázsos szépségű, nyugalmas
hangulatát, pislákoló gyertya és illó fenyőgyanta illatát szívta a
tüdejébe, és azt gondolta: boldog. És mindössze ennyi az egész;
amíg megszállottan, kétségbeesetten űzte e jó érzést, az félénken
elbújt előle, ám most, midőn leült csendben, előmerészkedett és
rátalált.
Bárd látta, hogy Tilton sugárzik, dallamokkal kergetőzik, verset
körmöl. Kabátba, csizmába bújt, és kiment a házból. Zsebre vágott
kézzel megállt a cédrus alatt, s hallgatta az ágakon gubbasztó
madarak pittyegését, fuvolázó, álmos cserrenéseit. Azután elindult
a recsegő havon, és a tópartra sétált.
Jade merev végtagokkal, immár inkább dühödt kínnal, semmint
játékosan botladozott a jégen. Mint ha valaki ráparancsolt volna: ha
ma meg nem teszed, halálnak halálával halsz. És a lány
összefagyottan, kimerülten dolgozott, hogy megtanulja a
hátramenetet. Korcsolyavasai egymásba akadtak, két lépésenként
elesett, végül már felállni sem bírt, didergéstől rángatózva ült a
jégen.
– Gyere be – kérte Bárd.
– Majd bemegyek, ha tudok korizni.
– Tudsz már.
– Csak előre.
– Holnap megtanulsz rükvercelni.
– Biztos?
– Hiszen tudod, milyen konok bige vagy.
Bárd a jégre merészkedett, hogy felsegítse a lányt. Talpra
állította, de képtelen volt megtartani.
Azután csak ültek egymás mellett, és sóhajtozva sajogtak.
– Főleg a fenekem tört össze – vacogta Jade.
– Mesélhetnék a bokámról.
– Itt fagyunk meg?