Fable Jégtánc

kedélyű magánzsaru feltette magában, hogy Sachel rendbe jön, és
megértette Jade-del is: együtt kell várniuk, amikor majd kilép a
kórházból. Renis noszogatta, ha elfásult a tankönyvek fölött, a
lármás lőteremben megfogta remegő kezét, és ő szólt: késő ősz
van már, öltözzön melegebben.
– Alszik még – mondták a kórházban.
Sachel lehunyt szemmel feküdt, egyre halványabban,
vékonyulón.
Jade naponta végigmasszírozta, átgyúrta izmait – a nővérek
megmutatták, miként forgassa az ágyban – gondozta, vigyázott rá,
erőt sugárzott belé. A holdkő medált a nyakába akasztotta: ha
engem nem, hát őt szeresd, ő úgyis ellenállhatatlan.
A Sachel ágya mellé állított magnóból szívdobogás-halkan
szóltak Tilton dalai, a tenger, az eső és az erdő hangjai. A nővérek
is tudták, hogy ez fontos; Jade távollétében cserélgették a
kazettákat, naphosszat.
Sachel aludt, és senki sem sejtette, meddig alszik még, de
mindenki hitte, hogy végül felébred. Jade hetente vágta a körmeit,
havonta megkurtította a haját. Mesékkel táplálta, amelyeket akkor
talált ki, s elmondta azt is, merre járt aznap, kivel találkozott,
elújságolta Jaco utazását a tengereken.
Beszélt Chris-Maxről, sőt, olykor őt is magával vitte; s ha az ágy
mellett összetalálkozott a lódad asszonnyal – Sachel anyjával –,
üdvözölték egymást, és egyikük kiment, hogy ne zavarja a másik
együttlétét a férfival.
Egy napon Renis szólt Jade-nek, hogy szeretne rábízni egy
klienst.
– Nem kell több – tördelte kezét a zaklatottnak tetsző fiatal nő –,
pusztán csak annyi, hogy holnap éjjel a lakásomban aludjon.
Amúgy soha nem félek. Ennyire.
Másnap a lány korán búcsúzott Sacheltől, mondván, hogy éjjel
vigyáznia kell valakire, aki gyilkosától tart, majd eszébe jutott új
kocsija, de nem arról mesélt, hanem a hőn szeretett és elvesztett
Blazerről, azután az autóvezetés áldott terápiás hatásáról.
– Talán azért olyan jótét a kocsikázás, mert őrülten kell figyelnem
közben – magyarázta. – Tudod, gyalogszerrel inkább lehetek
alvajáró, de a kormány mögött ülve másokra is gondolnom kell.