Fable Jégtánc

– Megmentetted az életemet.
– Azért, hogy személyesen öljelek meg. Tisztában vagy azzal,
hogy mit tettem?!
A lány tudta már: lelkizés készül.
Bárd felnyögött, újra igazított a homlokában kószáló tincseken,
de nem piperkőcségből, hanem kiújuló idegességében. Azután
előszámlálta ujjait, és vádlón felmeresztette azokat, egyiket a másik
után. Jade attól tartott, hogy végül lemetszi valamennyit, miként a
bűntevők fejét.
– Egy: kocsit loptam. Kettő: tétlenül végignéztem a hóban folyó
hiriget. Három: a következő hirigbe be is avatkoztam. Négy:
össze-vissza zúztam a lopott kocsit. Öt: dühömben majdnem
kéjgyilkossá váltam. És mindezt zsaru létemre. Te minduntalan
kiforgatsz emberi mivoltomból.
– Észrevettem – bólintott a lány, s pimaszul hozzátette: – Talán
szakgyógyászhoz kellene fordulod.
– Hozzád fordulok! – hörrent a pasas. – És mégiscsak
megfojtalak!
Jade előrehajolt, hogy zsebkendőt vegyen elő a kesztyűtartóból.
Fegyvere kicsúszott a tokból.
A stukker, melyet órákkal korábban kibiztosított, úgy döntött, itt
az ő ideje, és dobhártyatépő dörrenéssel csatlakozott a
társalgáshoz.
A golyó átütötte a padlót. Csípős lőporfüst keveredett Van
Damme krémsűrű virágillatával.
Bárd visszaőrült.
Lecsapott az öntevékeny fegyverre. Úgy fogta, mint egy skorpiót.
Meglengette Jade orra előtt.
– Fogadni mernék, hogy csecsemő korodban már a cumidat is
elsütötted! Adj hálát az úristennek, amiért nem a hónod alatt durrant
el ez a szar!
– Mit idegeskedsz egy kis malőr miatt?!
– "Malőr"?! – sikított a zsaru. – Átfér az öklöm a padlórésen!
– Tilton fatálisan tévedett, mikor azt állította, hogy te nem mered
kimutatni az érzelmeidet.
– Ezek nem az érzelmeim, hülye, hirig bige! Ezek a már-már
állati indulataim! Mostanáig azt sem tudtam, hogy szunnyadnak