Fable Jégtánc

zúzmara cukrozta, napfény tündökölt rajtuk.
Az idős cédrus árnyékában gerendaház lapult a hóban. Mire a
tövébe értek, palotává növekedett. A szánnyomok az épület
főbejáratához vezettek; a terepjáró vígan vette a kanyart, amely
mögött újabb hörrenésnyi szépség fogadta őket.
Sudár fenyőkkel ékes dombok kuporogtak a befagyott tó körül,
ölelvén azt, mint képet a keret, s amikor kiléptek a kocsiból,
felhorgadt a szél, felmarkolta a tavat borító zúzmarát, és hegynek
felfelé tovaviharzott vele.
Valami rém, sőt, rémcsorda, dobhártyaszaggató, rettenetes
tülkölésbe, trombitálásba kezdett, majd tulajdon hangjába
szerelmesedve abbahagyni sem tudta. A szemközt tornyosuló hegy
és a lábánál kucorgó dombok egyenként verték vissza a véget érni
nem akaró, zengő rikácsot.
Jade felpillantott a cédrusra, s az első ágemeleten megpillantotta
a hangadókat: gömbölyded testű, pettyes tollazatú, fehér maszkos
fejükön púpkoronás madarakat.
– Keselyűk – morogta, iménti örömét ellebbenni érezvén.
– Nem hinném – ellenkezett Tilton.
– Gyöngytyúkok – mondta Bárd. – Kiváló házőrzők, mint hallható.
– Továbbá a kertészeim – folytatta egy hang a nyitott garázsajtó
felől. – Felfalnak minden férget és gyommagvat.
– Na ne – nyögte Jade. – Hogyan tudják kiválogatni a
haszonmagok közül a gyomokéit?!
– Na jó, néha elvétik. A zsenge füvet és a krókusz-bimbókat is
kedvelik.
A gazda hangja hallatán a macska nagyságú teremtmények
rikácsoló kedve lohadásnak indult. Egy-két tétova trombitaszóló
után elhalt a lárma.
– Továbbá a dércsípte káposztának sem tudnak ellenállni –
sorolta a gazda az ajtó mögül, korábbi tevés-vevését is folytatva,
ami különféle fémtárgyak egymáshoz csörrentéséből állott. – A
gyenge salátát is imádják, és ha nyáron a kertben terítünk
reggelihez, képesek összehangolt légitámadást intézni a felvágottak
ellen. De ha látnák, milyen helyesek lábujjhegyen pipiskedve a
mályvabokrok előtt, amint szökdécselve csipegetik a bodobácsokat!
Ellenállhatatlanul bájosak, ha mégoly tyúkeszűek is. És amikor