Fable Jégtánc

– Ereklye?
– Afféle.
– Több annál – vélekedett az aggastyán.
Jade nem felelt, por kaparta a torkát.
– Hisz benne? – firtatta a vénség. Elengedte a lány kezét, és
visszatolatott a homályba. Kihúzott egy fiókot, az ölébe helyezte.
Felnézett, tekintete valósággal döfött. Választ várt.
– Higgyek benne? – nyikkant Jade. Mélyen csodálkozott magán.
Áhítatféle hangulat lengedezett a lelkében, holott a józan esze felől
egy fuvallat azt súgta: nevetnie kellene, de legalábbis kuncogni.
– Nem az én dolgom, a kettőjüké – vont vállat az ócskás. –
Lépjen ide. Mit lát?
– A teliholdat, ezüstfoglalatban – mondta a lány vizsgai hangon,
kissé rémülten. Szerette volna elvenni, akár elrabolni is az ápolt
ujjak közé tekert láncra függesztett medált, mert egy pillanatra olyan
érzése támadt, mintha a mesébe tévedt volna, olyatén
megbízással, hogy szerezze vissza az éj világát a varázslótól.
– Jó válasz – bólintott a régiség. – Ez egy holdkő. Ha adnám, s
ha megvenné, de nem adom, mert nem eladó, s nem is vehetné,
hisz nincs rá pénze, különös dolgok történhetnének magával,
különösen különösek.
– Miért mutatja? – sóhajtott Jade.
– Miért? Nem vett észre engem, amikor ide belépett. Láttam,
amint megbabonázta a pillangó. De nem látom, hogy tudná, mi
történt magával.
– És ha rájövök, enyém lehet a holdkő?
– Ha rájön, visszatérünk a medálhoz.
– Szeretnék kijózanodni – mondta őszintén a lány, majd az
igazabb őszinteség kedvéért hozzátette: – Szeretnék is, meg nem
is.
A fosszília nevetett. Arca megélénkült és felderült. Hibátlan fogai
akár valódiak is lehettek.
– Gyakran elszáll? – kérdezte.
– Nem eléggé.
– Szokott drogozni?
– Nincs rá szükségem. Van valakim, aki elröpít a zenéjével. –
Jézusom, ki beszél itt?!, gondolta, de a révületből nem zökkent ki. –