Fable Jégtánc

nem beszélek. Munkát ajánlok. Gyakorta megesik, hogy előkelő
rendezvényen kell megjelennem. Ilyen alkalmakkor nem szívesen
látok magam körül gusztustalan testű férfiakat, aminők a testőreim:
valóságos gorillák. Minthogy az úri közönség báljain a lőfegyvereket
egyébként is illik a ruhatárban hagyni, úgy gondoltam, humán
tartozékaikat sem vinném a bálterembe, ám őrizetlenül mégsem
maradhatok. Szeretném, ha maga vigyázna rám. Finom ruhában,
szépen, fegyvertelenül. Ha igent mond, ezzel sok elfoglaltságra tesz
szert. Hetente egy-két-három bálon számítanak a megjelenésemre.
Mit felel?
Jade leperdült az asztal széléről, és megállt a férfi előtt.
– Szinkronizálnám az imént hallottakat. Ha jól értettem, veretes
szövege nem egyébről, mint arról szólt, hogy bizonyos napokon,
estelente csípjem ki magam, és tornyosuljak maga mellett,
holt-unalmas partikon, míg gorillái odakinn asznak a fogason.
Montana bólintott.
– Azt hiszem, kitűnően szinkronizáljuk egymást. A velem töltött
estéit természetesen nagyvonalúan honorálom. Mielőtt bármit
mondana, fontolja meg: talán kissé unatkozni fog, de remélhetőleg
nem kell verekednie, csekély a kockázat, és ez a munka a
törvénnyel sem ellenkezik. Az is magától értetődik, hogy estélyi
öltözékéről magam gondoskodom.
A férfi italt töltött.
Koccintottak. Jade a pezsgőbe kortyolt, és letette a poharat.
– Kedvel engem? – kérdezte Montana.
– Még nem tudom. De feldob, mint egy pacemaker. Ha
vállalnám, amire kér, kompromittálnám magam. Tudja, hogy nincs
jó híre?
– Egy-két zsaru előtt biztosan kompromittálódna.
– Mellesleg ez is szerepel szándékai között?
A férfi vállat vont, elmosolyodott.
– Miért ne?
– Mást is tartogat? – kérdezte Jade.
– Nem tudja még, kedvel-e. Ami engem illet, néhány rövid
találkozás után nyugodtan mondhatom: megkedveltem magát.
Sosem fogom olyasmire kérni, amit nem akar. Óhaját mindenkor
tiszteletben tartom majd. Nem alkalmazottamnak, hanem hölgynek