Fable Jégtánc

francia nyelvű.
A Sárkánytej falai kidudorodtak a vendégektől. A pincér mégis
helyet szorított nekik a mosdóajtó mellett álló parányi
presszóasztalnál. Eléjük tette az étlapot; egyet, mert nem fért több,
az is lelógott a kerek asztallapról.
A szemközti falnál álló miniatűr pódiumon – talán egy
bűvésztrükk folytán – elfért egy zongora, a hozzá való székkel és
zongoráló egyénnel, továbbá egy szaxofon és kezelőszemélyzete,
valamint egy széltében igencsak helyigényes tangóharmonika és
megszólaltatója, végül egy talpig fekete sztreccsruhába bújt,
kesernyés hangú énekesnő mikrofonostól.
És ami mindezekből előjött és megszólalt, arra jólesett enni, inni,
és az ember tétován még arra is gondolt: nem bánom, hogy
megszülettem.
Jade sem bánta, legfeljebb szemernyit, hiszen a pódium hátsó
sarka mellett szorongó asztalnál Bárd könyökölt, és szívósan ivott;
úgy festett, napok óta nem látott borotvát; ha mégis mutatnának
neki egyet, talán szájharmonikázni próbálna rajta.
Néhány percen belül megkapták a vacsorát. Magukhoz szorított
könyékkel ettek, mintha csak francia nevelőnőtől tanulták volna,
időnként virtuóz módon elkapták a lebillenni készülő salátás tálat, a
sört üvegből kortyolták, melyet – hely híján – a szék lába mellett
parkoltattak, amikor éppen nem használták.
Köröskörül mindenki lázasan dohányzott, némelyek egyenesen
pipát szívtak, de ezt a körülményt érzéstelenítés-szerűen feledtette
a zene.
Chris-Max hallgatott, olykor harapott a sörből, sápadtbarna
szeme egyre élénkebben tükrözte a fényeket, melyek egy része
belülről jött, a többit a blues gyújtotta.
Jade az öklére támasztott állal nézte eltökélten züllő szerelmét,
az ismerős dalokat együtt dúdolta a megrázóan jó hangú
énekesnővel, söréről megfeledkezett; ellepte és betemette a
szomorúság.
Egyszercsak felriadt, az órára pillantott, és megérintette
Chris-Max keskeny kézfejét.
– Egy óra múlva dolgom lesz. Nemsokára el kéne indulnunk.
– Dolgod, éjjel?