Fable Jégtánc

– Utálom.
– Túlzol.
– Lószart. Azért akarok brutálban a legjobb lenni, hogy többé ne
vihessenek haza a zsaruk. Erre az első jött-ment héről kiderül, hogy
szupermen. Milyen lehet a többi?!
Tilton, túljutva depresszióján, melyet az afölött érzett döbbenet
váltott ki, miszerint az élet véges, futólépésre váltott. Szervezete
hozzászokott a fájdalomcsillapítókhoz, azok többé már nem
döntötték ágynak, csupán kellemesen elzsongították. Dalok
születtek, gyors egymásutánban, amelyek a terméketlen évek során
gyülemlettek fel benne, hangjegyek, verssorok kapaszkodtak elő a
lelkéből.
Jade a Bárdtól elszenvedett vereség után félredobta a
könyveket, s minden idejét az edzőtermekben töltötte; kék-zöld
foltokkal tarkítva, görnyedtre verve járt haza, majd nyögdécselve
hajolgatott Tilton körül, mert ahhoz ragaszkodott, hogy ő láthassa el
a beteget. Ügyes volt, és a férfi rábízta magát; észrevétlenül jutottak
a szeretet mélyére, amikor az egyik már nem szégyenkezik állapota
miatt, s a másiknak pedig nem teher, hanem öröm a gondoskodás.
Egy délután a lány részeg léptekkel támolygott be az ajtón,
szeme alatt lilálló folttal, véres szájjal.
Tilton felnézett a füzetéből, és megcsóválta a fejét.
– Megöleted magad – mondta.
– Tanácsot akarsz adni?! – förmedt rá Jade, majd enyhülten tette
hozzá: – Bocsáss meg, legközelibb, egyetlen barátom, talált apám
és a többi. Csak a fejemet látod, a ruha alatt még tropább vagyok.
A legjobb akarok lenni, s hamarosan az is leszek. Akkor majd újra
kiállok a zsaru ellen.
– Felejtsd el. Bárd cseppnyi kölyök kora óta harcművészkedik, ne
ellene keményítsd magad, inkább tanulj tőle.
– Zsaru – szisszent a lány.
– Kicsit megszállottan hülye vagy – legyintett Tilton. Felállt
karosszékéből, átkarolta a lányt, és a tükör elé vezette. – Mit látsz?
– Téged és engem. Te sokkal jobban nézel ki.
– Magadat nézd. Milyen a hajad?