Fable Jégtánc

A lány kötszert vett elő a faliszekrényből. Bárd kezébe adta az
ollót, és ledobta köntösét.
– A vakbeledet nem veszem ki – nyögte a zsaru. – Felöltözhetsz.
Elég, ha a karodat izolálod.
Levágta az amortizálódott kötést a sebről.
– Hogy' szerezted? – kérdezte.
Hallgatta a történetet. Az előszónál tiszta gézzel látta el a lány
karját, és feladta a köntösét.
Azután csak állt, a porcelán mosdókagylónak támaszkodva,
összefont karokkal, szűkre húzott szemmel, paplanos homlokkal.
– Ez volt minden? – nyögte végül hökkenten. – Manapság a
zsaruk sem járnak másként, ha elmennek egy lopott járgányért.
Lőnek rájuk, nem adják, vissza kell venniük. Hol itt a szégyen?
Terhes vagy, és nem volt esküvő?
– Tényleg nem érted? Ha valaki kérdezi, mi a foglalkozásom,
nekiállok kövér nőkről és csípőfogyasztó gyakorlatokról hazudozni.
– Mint például Stingnek?
– Kinek?!
– Nem Stinggel voltál a Sárkánytejben? Azt hittem. Na, és talán
nem hitte el a kövér nőket? Cicegett a nyelvével, és azt mondta:
"nem inkább bérgyilkos vagy, kis bige"?
– Miért csinálod ezt?! – csattant fel Jade.
– Hát azért, mert pattanásig feszült idegrendszerrel figyellek, és
mégsem értelek!
– Mit nem értesz? Szerinted hullahegyek kellenek ahhoz, hogy
herótom legyen az egésztől? Mindent megcsináltam, amivel Nazir
megbízott. Senkit nem nyírtam ki, és bárkivel volt is dolgom, egyik
ipse sem rohant a zsarukhoz, mert mind sáros volt. Tudod mit?
Eleinte még élveztem is, játéknak hittem.
– Félni kezdtél?
– Igen. Magamtól.
Bárd csodálkozó képpel felvonta fél szemöldökét; várta a
folytatást.
– Nézzük például Larry Ullmant – sóhajtott Jade.
– Az apádat – bólintott a zsaru.
– Tilton az apám.
– Hát akkor nézzük például Larry Ullmant.