Fable Jégtánc

derűsen.
– Valamit. Sok, mászkáló valamit – felelte Jade fojtott dühvel. –
De marha gyorsan, különben helyből megőrülök!
A pasas feljebb tornázta magát az ülésen. Vinnyogva nevetett.
– Bogaracskák? Az is lehet, hogy kisegér? Juj! Amikor pisztolyt
fogtam rád, a szemed sem rebbent. Most meg cirkuszolsz egy kis
rovar-sétafika miatt?!
Ekkor Jade elszánta magát.
London a könyöke közelében csúfolkodott, s bár lüktetően fájt a
válla, biztosra vette, hogy elegendő erőt vihetne az ütésbe.
A tarkóján folyó jövés-menés eltérítette szándékától.
A fickó fél fenéken feljebb csúszott az ülésen, ügyelve arra, hogy
sérült lábát ne mozdítsa ki nyugalmi helyzetéből. Suta mozdulattal
végiglegyezett a lány tarkóján, majd megrázta a kezét.
– A kurva életbe! – nyögte, és hirtelen felült.
A lábába szaggató kíntól felüvöltött, de ez csak fokozta undorát.
Dühödt vöröshangyák rohangáltak ujjain, amelyek mintha a
sebében tomboló fájdalmat testesítették volna meg.
– Az a kurva detonáció egy teljes hangyabolyt vágott közénk!
Fúriákat! Mekkorák ezek?!
– Csináljon valamit – sóhajtotta a lány, közel a rosszulléthez.
London határozott, lendületes mozdulatokkal levágta róla a
gézcsíkokat, és a hangyák ellen indult velük. Hadonászott,
csapdosott, sepregetett, fújt és szitkozódott.
Jade hasába fájdalom mart. Megfeledkezett a nyakáról,
úgyszólván minden egyébről; az a fájdalom maga volt a pokol, és
nem szűnt, nem enyhült. Szétterjedt benne, marcangolta.
Aztán hirtelen odébbállt.
A lány átnézett a könnyein, visszaigazította a kocsit az út
széléről. Londonra sandított. A férfi kihúzódott az ajtóhoz,
eltávolodott a könyökétől.
Alkalmat kell találni, pillanatokon belül tenni kell valamit.
Jade tudta: nem bírja tovább.
A kitaposott, keskeny aszfaltcsík toronymagas fák alatt
kanyargott a hegyről lefelé. Apró kövek reccsentek az abroncsok
alatt, mennydörgés robajlott az égen.
A félig fekvő London megélénkült, felsőtestét forgatva lesett